Többször felmerült már ez a kérdés, itt a Búrán is. Kicsit úgy érzem magam, mint aki feltűnően kilóg a sorból, önfejűségből. Így éreztem a baba-mama pszichiátrián is, még az első fiammal, én voltam az egyetlen anyuka, aki nem szedett gyógyszert és ezért szoptatni is tudott (bár nekem ajánlgattak most olyan gyógyszert, ami mellett folytathatnám a szoptatást, de én bizalmatlan vagyok az ilyesmivel szemben). Aztán egy idő után muszáj volt gyógyszert szednem akkor, nem voltam jól, és féltem, ha továbbra is visszautasítom a gyógyszerezést, akkor kidobnak a pszichiátriáról, mert « nem vagyok annyira beteg », pedig akkor még nem nagyon mertem egyedül otthon maradni a babával. A pszichiátrián legalább mindig figyeltek rám, a babára is, kérhettem segítséget, éjjel aludhattam. Úgyhogy végülis abbahagytam a szoptatást amikor a baba 6 hónapos volt, és fejet hajtottam a gyógyszer előtt. Nehéz volt lemondani a szoptatásról, úgy éreztem, ez a legerősebb kapocs a babámhoz, de egyben kicsit fel is szabadultam, a tápszert más is oda tudja neki adni. Az alatt a két és fél hónap alatt, amíg még bent voltam 5 különféle gyógyszert szedettek velem, volt köztük antipszichotikum is, Risperdal (a hivatalos diagnózis amúgy szülés utáni depresszió volt, ami akkor nem volt pontos szerintem, mert inkább a kényszerbetegségem jött elő nagyon durván, kényszeresen szorongtam a baba egészséges fejlődése miatt), meg antidepresszáns, Deroxat (ez szerintem nem ismert Magyarországon), meg nyugtató, Xanax. Meg még kettő valami, amire nem is emlékszem. Ezeket nem egyszerre, hanem egymás után adták, illetve egyszerre mindig csak kettőt (pl. Risperdal és Deroxat – ettől a koktéltól olyan voltam, mint egy zombi, délig ki sem keltem az ágyból, képtelen voltam a babát ellátni), aztán amikor látták, hogy nem vagyok jól, akkor cseréltek. Volt olyan, amitől fura érzékeléseim lettek, pl. azt hittem, éjjel valaki tapogat a takaró alatt (mai napig nagyon remélem, hogy ez tényleg csak érzéki csalódás volt, egy ágyas szobáink voltak, de természetesen nem zárhattuk őket, pszichiátriai betegként), meg a látásom is fura lett, mintha elcsúszott volna a látkép időben, a vonaton csak úgy száguldoztak a képi ingerek, megfájdult tőle a fejem. Végül meghagytak kettőt (az egyik a Risperdal volt, az biztos), úgy engedtek ki a pszichiátriáról. Rá egy hónapra elköltöztünk egy másik városba, ahol jelentkeznem kellett a helyi pszichiátriai gondozóban. Az ottani pszichiáter, akihez akkor kerültem (a mai napig haragszom rá), azt mondta a két gyógyszeremre, hogy ez nem jó, és felírt másik kettőt. Az egyik egy antidepresszáns, Effexor (ez sem ismert Magyarországon), meg valami nyugtató, amit egy idő után elhagytam. Akkor a párom levelet írt a pszichiáternek, hogy ő nem ért egyet ezzel a hirtelen váltással, az intézetben védett, ellenőrzött keretek között próbálták ki a gyógyszereket, most viszont itt vagyok a babával, ő dolgozik reggeltől-estig, ha nem bírom az új gyógyszert, mihez kezdünk ? A pszichiáter azt válaszolta, hogy ha az illető (a gyerekem apja) nem szakember, akkor ne szóljon bele. Szerencsére hamar megkaptam a bölcsihelyet, a baba napközben ott volt, ez már csak azért is jó, mert mint megtapasztalhattam sajnos a második gyereknél, az itteni védőnő és gyerekorvos sem túl empatikus a pszichés problémákkal küzdő anyukákkal. Jó, valahol megértem, az ő munkájuk a gyereket védeni. Ez a bizonyos helyi pszichiáter kezelt aztán vagy két évig, a « kezelés » számára kimerült abban, hogy -általában másfél óra késés után,- 20 percnyi beszélgetés eredményeként megállapította, hogy nem vagyok még jól, tehát emeli az adagot. A végén napi 4,5 (egyenként 75 mg-os, ha jól emlékszem) Effexort szedtem. Volt, hogy elájultam bölcsiből hazajövet, a gondozók hívták a páromat, hogy jöjjön értem, meg a gyerekért. Általában napi 5-6 órát plusszban aludnom kellett, nem tudtam munkát vállalni. Elkezdtem hízni, a végén 90 kiló lettem (most is 81, bár közben szültem még egy gyereket, de nagy küzdelem lesz a « normális » formámat visszaszerezni). Bármikor próbáltam beszélni a gyógyszer kellemetlen mellékhatásairól, a fáradtságról, a libidó teljes hiányáról, a zabálásrohamokról, legyintett, hogy ezek a depresszió tünetei. Része a betegségemnek. Pszichoterápiát fél év könyörgés után írt fel, ekkor kerültem ahhoz a pszichológushoz, aki a mai napig kezel, és akinek hálás vagyok, az egyetlen, akiben igazán megbízok. Végül úgy tudtam ettől a pszichiátertől megszabadulni, hogy betegállománya alatt egy másik orvost rábeszéltem arra, hogy én abba akarom hagyni a gyógyszert. A hivatkozás a tervbe vett második gyerek volt, de igazából én alapból is gyógyszerellenes vagyok. Még 20 évesen szedtem Zoloftot, másfél évig, akkor is úgy éreztem, hogy egy fűnyíróval lenyírták az agyamat, levágták a gazokat, de a szép virágokat is. Megszüntek a dühkitöréseim, a sírógörcseim, a halálvágyam, de az emelkedett gondolataim, a világmegváltó vágyaim, terveim is. Olyan semleges lett minden. És nulla szex. (Bár azt érzem sajnos, hogy néha ez segít, van mire hivatkozni, ha nem akarom. Könnyebb, mint szembenézni azzal, hogy miért nem működik, miért nem jó ez nekem..) Nagyon nehéz volt leállni az Effexorról, pedig fokozatosan hagytam el, több hónap alatt. A vérnyomásom ingadozott, dühös voltam és túlérzékeny, sírógörcsökkel. Ez sajnos most is megvan még. Nehéz volt a második terhességem is így (előtte volt két vetélés, az is megviselt), a pszichiáter (az új, aki azért már megértőbb a gyógyszerellenességemben, vagy inkább finomabb nyomást gyakorol) végig mondogatta, hogy jobb lenne nekem is, a babának is, ha gyógyszert szednék a terhesség mellett/ellenére. De én se a terhesség alatt, se a szoptatáskor nem akarok kockáztatni pszichotrop gyógyszert, annyi rémtörténetet hallottam már, és amúgy is pont a fejlődési rendellenességektől félek különösen. Pedig el sem mondtam mindent a pszichiáternek. Hányszor éreztem úgy, hogy nem bírom, kiugrok az ablakon. És mennyire nem volt támogató a kapcsolatom sem (ő ezt nem így gondolja, talán egyszer megbeszéljük még). A korábbiakhoz képest nagy közönyt éreztem. A szülés utáni időszak sem könnyű, ráadásul azóta belistázott a gyámügy is, vizsgálnak, úgy hogy rendszeresen be kell bizonyítanom, megmutatnom « kifelé », hogy minden rendben. Jól vagyok. Biztosan jól vagyok. MONDOM, hogy jól vagyok. (Megy fel a pumpa ilyenkor, már érzem fokozatosan, félek mi lesz, ha kiakadok megint. Főleg a gyerekorvos és a védőnő előtt. Itt ők együtt dolgoznak. Vagy a gyámügyesek előtt.) Mit csináljak most, menjek el ? Nem tehetem, inkább lélegzek nagyokat… hívják fel a pszichiátert, kérdezzék meg őt, ez az ő szakterülete. Szerencsére mind a pszichiáter, mind a pszichológus mellettem áll, fel is hívták a védőnőt, hogy ne kritizáljon ennyit, mert az nem segít, és most nekem segítségre van szükségem a babagondozásban. (Amúgy nincs, sokkal jobban vagyok, mint az első gyereknél).
Nekem van egy olyan radikális véleményem a pszichiátriáról (remélem nem baj, hogy ezt a Búrán is megosztom), miszerint itt nem igazán gyógyításról van szó, csak ritkábban, inkább « elhallgattatásról ». Arra mondják azt, hogy jobban van, aki már nem ordít, balhézik annyit. Aki csöndben van, és magában emésztődik fel. Ez bizonyos szempontból érthető, viszont ez nem a páciensről szól, hanem a környezetéről, nagyobb léptékben pedig a társadalomról. Tehát a pszichiátria nem a gyógyítást szolgálja, hanem rendészeti feladatokat lát el. Ezért van ez a két fő megoldás : gyógyszerezés illetve bezárás. A gyógyszerezés elnémít. Mindkét esetben a társadalmat védik. Tőled. Egy kisgyerekes anyánál, mint én, ez még inkább igaz, én NEM ENGEDHETEM MEG MAGAMNAK, hogy rosszul legyek, hogy dühösen reagáljak olyasmire, ami egyébként dühítő (pl. hogy a gyerekorvosra két órát kell várnom, nekiállok szoptatni, mert a baba éhes, közben behívnak, MOST kell menni, mert utána a doktornő nem ér rá, szuper, jöhetek szoptatva is, majd amikor belépek, a doktornő, -aki már elkönyvelte, hogy én vagyok a « bolond, -azaz veszélyes- anya » rám szól, hogy ne így fogjam a babát, mert leejtem. Igen, erre ingerülten válaszoltam, aztán csak jöttek belőlem a sérelmek. Erre felhívta a papát, hogy a mama rosszul van, mi lesz a babával, jöjjön el értünk, de papa nem jön el, ő komoly dolgozó ember, családfentartó, és már unja az én agybajomat, én is azt kértem, hogy ne jöjjön, 5 percre lakunk innen, haza tudok menni, és nem akartam utána hetekig hallgatni, hogy mennyire nem vagyok önálló, és miért kell cirkuszolnom a gyerekorvosnál. Na, ezek után ment a papír a gyámügyhöz, hogy anyukának « megmagyarázhatatlan dühkitörései vannak », apuka meg « elhanyagolja a gyerekek -többesszám!- gondozását ».)
Valószínűleg gyógyszer lesz ebből, érzem már én is, nagyon erős a nyomás. Hónapok óta bizonygatjuk firtató szemeknek, hogy nem vagyunk annyira gáz szülők, mint ahogy a gyerekorvos gondolta, biztonságban altatjuk a gyereket és nem zárjuk a szekrénybe (ezt a védőnő mondta, teljesen félreértett valamit, amit sajnos én mondtam neki). A nagyfiú oviját is megkeresik, mostantól majd minden kék foltra külön igazolást fogok kérni az óvónőtől, azért egy 4,5 éves gyerek el szokott esni futkározás, játék közben. Szerencsére megértő gyámügyeseket fogtunk ki, a gyerekeket alapvetően rendben találták. Csak fontos lenne, hogy én « elfogadjam a segítséget ». Ha elkezdtem szedni a gyógyszert, akkor mi lesz ? Akkor majd nem lesz problémás a párkapcsolatom ? Akkor majd nem fog 12 órát dolgozni ? Akkor majd nem fogok két órát várni a gyerekorvosnál ? Vagy nem érzékelem a két órát ? Akkor majd nem fogom sikertelennek érezni magam, aki nem tudta megvalósítani önmagát ? Akkor majd nem fogok rettegni az (amúgy valós veszélyű) terrorizmustól ?
Nem akarok senkit lebeszélni a gyógyszer szedéséről, tudom, hogy ez pszichiátriai betegség esetén életveszélyes is lehet, és nem a pszichiáterekkel van konkrétan bajom (bár nekem sikerült rosszakkal összeakadnom), nem vagyok szcientológus, nem gondolom, hogy egy tudatos összeesküvés részei lennének, ők csinálják, ami a dolguk, ezt tanulták az egyetemen, minden meg van magyarázva biokémiailag, neurotranszmitterek átvitele ésatöbbi. Csak azt nem értem, hogy miért nincsenek alternatívák a kezelésben, mint meditáció, relaxáció, csoportterápia, zeneterápia, művészetterápia (még a pszichoterápiát is külön kellett kérnem, – magán úton elmehettem volna, de az nagyon drága volt). Miért a gyógyszerezés az automatikus ? Azt mondanám, ez financiális kérdés, ez olcsóbb, de nem, ha a gyógyszergyárak működésének a költségét nézzük. Azért ez van, mert ez egyszerűbb. És mert így nem kell választ adni a konkrét kérdésekre. És a páciens valósága felülírható. Nem lehet, hogy attól szimlán jobban lennék, ha hazamehetnék Magyarországra ? (Ez a gyerekek elhelyezése miatt nagyon bonyolult megoldás lenne most.)
Az alábbit Felmár András könyvében olvastam, -aki bár alternetív irányt képvisel,- azért mégis pszichiáter :
„- Ha valaki adna nekem egy jó antidepresszánst, én bevenném. Nem vagyok ellene. Csak eddig még nem találtam olyat, aminek a mellékhatása ne lenne rosszabb, mint a hatása. De vannak olyanok, akik hozzám járnak, és azt mondják, hogy nekik jó ez a hatás, úgyhogy ez számomra is rendben van. Én soha nem mondom nekik, hogy ne vegyenek be ilyesmit. De azt észrevettem, hogy gyakran a legerősebb hatás, amit egy antidepresszáns kivált, az az, hogy az ember úgy érzi, hogy ami van, az nem fontos. A dolgok nem olyan fontosak. A depresszió, úgy gondolom, hogy reménytelenség…
…De a reménytelenség csak akkor fájdalmas nagyon, és akkor szenvedek igazán, amikor fontos az, amiért reménykednék. Vagy amiért egyszer reménykedtem. De az antidepresszáns elnyomja azt az érzést, hogy bármi is fontos.”
Én is így érzem, hogy ha elkezdeném a gyógyszert szedni, akkor onnantól kezdve beleragadnék, és élném a « lefűnyírózott » életemet. Sajnos olyan pszichiáterekkel (is) összehozott az ég, akik nem kínáltak más alternatívát és nem hittek nekem. Félek, ha úgy maradok, nem lenne fontos az többet, amire igazán vágynék. És nem hoznék meg olyan döntéseket, amiket lehet, hogy amúgy muszáj lesz meghoznom (pl. hazaköltözés). Nem állnék ki magamért. És nem lennék jobban, csak a külvilág megnyugodna.
Szerző:
Az Effexor-t én is szedtem,Venlafaxine néven,talán Jarvis volt az első neve,sokan szedik itthon.Nekem jó volt,nem álmosított,nem lettem zombi.Nehéz bármit javasolnom.
Nem szoptattam,s talán nem én vagyok az egyetlen ezen a földön,akinek ,,tápos babája”
volt.Fel kellett mérnem,depisen,kikészülve vagyok a kisbabámmal,vagy próbálok édesanya lenni,nyugalmat,szeretet adni neki.Az utóbbit választottam.
Jolán,most komolyan,itt a Búrán sokan szednek antidepit,antipszicho-t,s van még agyuk stb.Antidepiben nekem az Anafranil volt s lesz a nyerő,a kényszergondolatokat is lecsillapítja,remélem át tudok rá állni újra,nem hízlalt ,aludni is jól tudtam!
Rengeteg antit szedtem már, meg kell találni az „igazit”. Türelemmel,kitartással. A kényszeren kivűl volt más bajod is szülés előtt? Olyanok, mint most. Nem bántásból, de miért vállatál be még egy gyereket,amikor se a pároddal,se a már meglévő gyerekeddel nem volt/van jó a kapcsolatod? Szerintem légy kitartó,ha megtalálják a megfelelő antidepit sokkal könnyebb lesz. Ja és próbálj nem utálkozni a hatósági szervek miatt, a gyerekeid érdekeit nézik. A picinek nem anyamellre hanem egy kiegyensúlyozott anyára van szüksége.
Olvastam az írásod, és elszörnyedtem. Már nem azért, mert olyan rosszul írsz, hanem a történtek miatt.
Egy bizonyos bekezdésnél azt gondoltam: „Hát ez nagyon Feldmáros.. De egyetértek.” Jó pár sorral alatta meg már Feldmártól idéztél (aki nem pszichiáter egyébként, ez sértés :D)
18 éves voltam, pánikrohamokkal. Bekerültem a pszichiátria kereszttüzébe. Azóta ha úgy vesszük csak romlott az állapotom… 18 évesen pár kis pánikrohamra gyógyszert adni, nagy hiba volt.. Én akkor nem tudtam mit csinálok. Csak bevettem, majd jobb lesz tőle.. Hát… a mellékhatások nagyon rosszak voltak, az emlékei szerintem örökre bennem maradnak.
Amilyen mellékhatásokat felsoroltál, szerintem én ezekbe már belebolondultam volna.
Kitartást neked!
Szia Jolán,
Én nagyon nem szeretem Feldmárt. Mint tudjuk ő erősen tolja a tudatmódosító szereket (marihuána), és a gyerekeinek is adja. De az idézett szavai nagyon betalálnak. Én is szednék szívesen antidepresszánst, ha lenne hatása. Az ember eljut oda, hogy van olyan rosszul, hogy ignorálja a sok gyógyszerellenes embert, és esetleg a saját gyógyszerellenésségét is, csak legyen olyan gyógyszer ami segít. Én sem találtam. (szedtem venlafaxint, hatástalan volt, viszont durva mellékhatásokkal). Teljesen közömbössé teszik az embert ezek a gyógyszerek, tényleg ledarálják az agyát, és nem érzi, hogy mi a fontos számára, ezért nem is tud változtatni, döntést sem hozni a saját életével kapcsolatban. Minden mindegy lesz.
Persze a fentiekkel nem le akarlak beszélni a gyógyszeről, van az az állapot, amikor meg kell próbálni azt is. Hátha neked segít. De attól nem lesz jó a házasságod, nem kerülsz más feloldóbb, elfogadóbb környezetbe, és nem leszel boldogabb.
Sajnálom, hogy téged ilyen fiatalon elért ez a betegség, pont a napokban fogalmaztam meg, ha én huszonévesen már beteg lettem volna, nem mertem volna gyerekek vállalni.
Minden jót kívánok neked!
A gyerekek érdekében sztem kísérleteznék a gyógyszeres kezeléssel.
A gyerekek érdekében sztem kísérleteznék a gyógyszeres kezeléssel.
Sziasztok! Köszönöm a hozzászólásokat! Bár egy kicsit elbizonytalanított néhány ítélkező komment. Valószínűleg itt szemléletbeli különbségről van szó gyógyszer terén, vagy a gyógyszer szedők érezték támadva magukat? Én csak a saját tapasztalataimat írtam le, és külön hozzá is tettem, hogy senkit nem beszélek le a gyógyszerről, sőt, tudom, hogy ez veszélyes. De azért szerintem az írásomból kiderül, hogy itt nem csak arról van szó, hogy én hisztiből, „alternatívkodásból” nem akarok gyógyszert szedni, hanem találkoztam néhány lelkiismeretlen orvossal, akik össze-vissza kezeltek. Tudom, hogy felelőséggel tartozom a gyerekeim iránt, de mi van, ha a következő gyógyszertől is ájuldozni fogok, miközben itt vagyok egy 4 hónapos babával?
Akbar, az nem igaz, hogy a nagyfiammal sem vagyok jó kapcsolatban. 4 és fél éves óvódás gyerek, vannak nehézségek, ráadásul nemrég született kistestvére, „normál” körülmények között is lehet, hogy nehezen kezelhető lenne. De ez nem azt jelenti, hogy rossz a kapcsolatunk. Szeretem a gyerekeimet! A másodikat is! Minek szültem meg? Mert megfogant, azért. Sokak szerint hülyeség ingadozó kapcsolatba gyereket szülni, de ha mindig mindenki nagyon meggondolná, hogy szüljön, akkor alig születnének gyerekek. Egy nehézségekkel küzdő kisbabás anyától nem azt kell megkérdezni, hogy miért szültél?, hanem azt, hogy miben segíthetek? (ha akar valaki persze…) De ez alapvetően az én felelősségem, tudom. A hatóságokra pedig nem haraszom, (sőt, írtam, hogy a gyámügyesek megértőek),- az ő oldalukról nézve logikusak a lépéseik,- a gyerekorvos és a védőnő tolta túl a szekeret, amúgy a pszichiáterem szerint is, tehát nem csak én vagyok „megsértődve”.
Feldmárról én úgy tudom, hogy szerzett pszichiáteri végzettséget is Canadában. Jogos kritika vele szemben, hogy ha nem szereti a pszichotróp gyógyszereket, akkor miért propagálja a tudatmódosító szereket? Én nem akarom őt gurunak megtenni, nem gondolom, hogy mindenben igaza van, de ez az idézet nagyon jól kifejezi, amit én gondolok az antidepresszánsok hatásairól. Tapasztalatból mondom, nem csak az elveim miatt.
A pszichiáter Zoloftot akar szedetni velem újból, kis adagban. Most jobban vagyok, de megint dühöngéseim leszek, akkor inkább szedni fogom. A recept már megvan.
A lelki támogatásokat is köszönöm 🙂
Szia Jolán! Mindent szabad itt mondani, ami a saját véleményed, tapasztalatod. Nem érzem, hogy másokat le szeretnél beszélni a gyógyszerről.
Én 22 éve vagyok gyógyszeren, többek közt Efectint is szedtem (ezen a néven forgalmazták azt, amit te szedtél). Ha ma eldönthetném, hogy gyógyszerrel vagy anélkül, átgondolnám. De mivel a terapeutákkal nem volt szerencsém, a gyógyszer pedig nálam hatott — más kérdés, hogy bipoláris lettem, és nem vették időben észre –, számomra nem volt kérdés, hogy, éppen a gyerek miatt, beszedem-e.
Nekem depressziós anyám volt, és ez annyira megviselt gyerekkoromban (bűntudat-keltő gép volt), hogy az agyműtétet is vállaltam volna, ha garantálják, hogy azután a gyerekemnek nem fogok ártani a depressziómmal.
A gyógyszer sem mindig és mindenkinek megoldás. A legfontosabb az, hogy tudd, mit akarsz elérni. Én azt akartam elérni, hogy ne legyek bűntudatgyártó anya, aki a gyerekén veri le a frusztrációit vagy a kapcsolati nehézségeit. Ezt el is értem, bár nem egyszerűen, és azt sem mondanám, hogy a gyereket nem érték rémes élmények.
Ami Feldmárt illeti: ha Feldmár azt mondaná nekem, hogy ő tudja, mitől NEM leszek szuicid minden áldott nap, azt mondanám, rendben, haladjunk. De nem tudja. Így tehát beszedem a gyógyszert, mert nem akarok minden áldott nap azzal kelni és azzal feküdni, hogy meg akarok halni.
Szia Eszter!
„..gyerekemnek nem fogok ártani a depressziómmal” Azt hiszem, hogy ez a kulcs mondat, félek ettől, igen, de attól is félek, hogy végleg elveszek ha beleugrok a „gyógyszerezős örvénybe”. Én semmiképp sem szeretnék „büntudat-keltő gép” lenni a gyerekeimnek, mindig mondom is, amikor látnak sírni, hogy ez nem az ő hibájuk, de félek, hogy ez így nem jó, a párkapcsolatom sem. Most megint darabokra vagyok szétesve, nem bírok haladni, iszonyú magas a szorongás-fok.
Írni is szeretnék, ide is, de most elmegyünk vidékre”, „mert az jót tesz”, ettől is hülyét kapok már előre, meg akarom úszni, de nem lehet. Nem hagyhatom egyedül két kisgyerekkel. ÚGy hogy megyünk. Ott nem lesz net. Meg fogok őrülni (mert vele nem tudok ezekről beszélni, rám szól akkor is, ha magamba beszélek…)
Szia Jolán!
Bocs ha múltkor megbántottalak,nem állt szándékomban. De most megint lehet,hogy a lelkedbe lépek. Jolán ,sajnos már ártottál,főleg a nagyobb gyerekednek. A gyerekek minden érzést levesznek, sokkal többett értenek,mind gondolnánk. Azon,hogy zokog utánad amikor elrohansz,attól félve,h.nem jösz vissza, én majdnem elbőgtem magam. És érzi azt is ,hogy nem szivesen mész/vagy velük. Hidd el túlgondolkod,aggódod ezt a gyógyszeres kezelést. Vágj bele és próbálkozz,mellette próbálj keresni egy jó orvost. Itt már mindenki életéről szó van,nemcsak a tiédről!
Kérlek ne bántásként vedd amit írtam,segíteni szeretnék!
Köszönöm Akbar, hogy írtál.
Igazad van, amikor a kisfiam riadtan zokog a hülyeségeim miatt, az nagyon gáz. Akkor éreztem én is, hogy ilyet nem csinálhatok még egyszer. Még egy kicsit várok a gyógyszerrel, mert szeretnék még szoptatni, és mert van alternatív ötletem a dühöm leküzdésére. Írtad ezt is: „nem szivesen mész/vagy velük” – igen, ezt érezhetik, a párom is érzi, de ez így volt akkor is, amikor gyógyszert szedtem. Ez ellen mit lehet tenni? Már így is „kötelező közös programokat” iktatok be: legózás külön az ovissal, a szoptatás is ilyen a picivel, akkor MUSZÁJ vele lennem, stb. Az érzéseimet nem tudom parancsra megváltoztatni.