Próbálom összerakni a képet, a jövőről, a lehetőségekről, mindenről. Gyakran azt érzem, hogy az abszolút nulláról kell vagy kéne elindulnom, ami amellett, hogy borzasztóan ijesztő, és kivitelezhetetlennek is tűnik, egy másik nézőpontból akár izgalmas is lehet. De fogalmam sincsen, hogyan és miből építkezzek. Egyáltalán hol kezdjem el, annyi a feladat, hogy ha tíz egyenlő részre szakadnék, az is kevés volna. Az pedig nem feltétlenül igaz, hogy mindegy a sorrend, csak csinálni kell. Követtem már párszor ezt a sémát, és nagyon nem jött be. Hiába jutsz el odáig, hogy dolgozol például, hogy anyagi értelemben a saját lábadra állsz, ha az összes többi probléma továbbra is ott tornyosul a fejedben nap mint nap, és szétfeszít. A vége az, hogy idővel kikészül az ember ismét, és talán még mélyebbre kerül. Egyensúly nélkül nem megy. Ahhoz, hogy hosszútávon eredményesen szembenézz a problémákkal amik elé az élet állít, szükséged van olykor enyhülésre, motivációra, reményre, és erőre mindenek előtt, ami többnyire ezekből a dolgokból fakad, vagy fakadhat. De ha nincs miből erőt meríteni, csak mész és makacsul próbálod csinálni amit ”kell”, idővel elfogysz, megőrülsz, nem is történhet másként. Ebben a formában ez egy kilátástalan harc, muníció nélkül nem nagyon lehet lövöldözni, és életben maradni a csatatéren.
Nekem viszont nincs semmim már ami erőt adna, évek óta nincs, olyan régóta, hogy tulajdonképpen teljesen elfelejtettem milyen is azt birtokolni olykor, és pláne használni. Mélységesen egyedül vagyok, egész egyszerűen nincs egyetlen egy ember sem akihez kedvem volna szólni, persze van akihez meg muszáj, de ez inkább csak ront a helyzeten. Kihűltek a régi kapcsolataim, és egyre inkább úgy érzem, hogy nincs is kedvem felmelegíteni őket. Nem akarok az új konyhabútorról beszélgetni, vagy a túlórákról. Arról akarok beszélgetni, ami a színfalak mögött történik, érzésekről, benyomásokról, gondolatokról, amiknek íze és értelme van. És érezni akarom ezeket az ízeket, és belebújni a gondolatokba, és formálni őket. Teremteni és megélni akarok, nem a felszín morajlását hallgatni és elnézni ahogy elnyel mindent ami igazán fontos volna. Ki akarok teljesedni , és nem elfojtódni, keresni, találni, felfedezni és nem belenyugodni abba, hogy annyi csak a világ amit ebben az eszeveszett rohanásban olykor láttatni enged magából. Nem gátakat akarok emelni, hanem hidakat, és nem elhallgatni akarok, hanem kinyilatkoztatni, beszélni, mindenről beszélni, és hallgatni másokat, nem csendre inteni őket. És ami a legfontosabb, nem akarok megalkudni, ezekben a dolgokban soha, nem is tudnék. Nem akarom elzárni magamat, nem akarok a szürkeség cinkosa lenni. Folytathatnám napestig…
Hálás vagyok a barátaimnak, lehetek is, van miért. Az elmúlt több mint tíz évben nagyon sokat kaptam tőlük, a nagyon nehéz helyzetekben sem tágítottak, bíztattak, lehetőségeikhez mérten segítettek. A sorstársaim közül alighanem sokan lényegesen rosszabbul jártak. Amikor még mindannyian tele voltunk álmokkal, inspiráltak, megmozgattak, ösztönöztek, sajnos ez ma már nincs így. Fáradtak mindannyian, sokat csalódtak ők is, mint mindenki, és félnek. Nem akarnak többé ingoványos területre tévedni ha nem muszáj, a napi teendőik során ez amúgy is megesik velük elégszer, sőt, túl sokszor. Meg lehet érteni őket. Ami elválaszt minket manapság, pusztán „csak” annyi, hogy ők úgy érzik/érezhetik egy hosszú és viszontagságos út végén megérkeztek végre valahová, lepihenhetnek, és valamelyest jóllakottan hátra is dőlnek. Én pedig állok az út közepén, és nincs erőm mozdulni sem, de ha mozdulnék is, sejtésem sincs, hogy melyik irányba. Szóval ők ott, én itt, túl messze vagyunk egymástól ahhoz, hogy esetleg véletlen egymásba botlanánk, de ha mégis, nem igazán lenne mit mondanunk egymásnak.
Nem találom a közös hangot senkivel, és magammal sem. Utóbbi persze nagyobb probléma, mondhatnánk. De itt felmerül a tyúk meg a tojás esete. Persze nem szerencsés ha az ember csak másokon keresztül, vagy a kapcsolatain keresztül képes szemlélni saját magát, de a jelenlegi helyzetnél még ez is lényegesen egészségesebb volna, ezt bátran ki merem jelenteni. Semmilyen érzésemhez, gondolatomhoz, semmi de semmi köze senkinek. Mindent teljesen egyedül élek meg. Az év 99.9%-ban a szó legszorosabb értelmében egyedül vagyok. Egyedül a szobámban, egyedül az utcán, egyedül a hegyekben. És képletesen szólva, egyedül a bánatban, egyedül abban a minimális örömben ami néha még jut, senkinek semmi köze ezekhez, teljesen független minden élő szervezettől minden ami bennem lejátszódik. Ha összeadnám alapos tudós módjára, hogy tavaly egész évben mennyi időt töltöttem társaságban, összesen talán egy napot adna ki, úgy értem 24 órát. És ha megnézem, ebből az időből mennyi volt az amiben legalább minimálisan jól is éreztem magam valakivel, maradna talán ennek az egy-ötöde (nem kis jóindulattal). A maradék 364 nap összes órájában és percében egyedül voltam, maradéktalanul egyedül. Nem képletesen szólva, hanem egészen konkrétan EGYEDÜL. Innen kell elindulni, és azt hiszem ez tényleg a nullpont, az abszolút nulla.
Persze lehetett volna ez másként tavaly is, meg azelőtt is, meg idén is. Szervezhetnék találkozókat, meg amúgy is vannak akik időnként makacsul megkeresnek, de ez már így nem működik. Egy igazi lelki, szellemi társ hiányzik túlságosan is hosszú ideje már az életemből, amíg ez nincs meg, úgy érzem nem tudok figyelni senki másra. Pedig alapvetően én pont az az ember voltam mindig is, aki bárkivel képes volt egy jót beszélgetni ha úgy alakult. De most ez nem megy. Nem bárki kell, hanem végre az az ember kell. Egy olyan ember akiben egy kicsit fel tudom fedezni azt aki én is vagyok, akiben valamelyest magamra ismerek. Nem valami elrugaszkodott, tökéletes „kép” után rohanok, nem erről van szó. Korábban mindig voltak ilyen emberek az életemben, egyszerre nem ritkán akár több is. Most viszont úgy érzem, nincs olyan akivel bármi is igazán összekötne, és ez borzasztó érzés. Arról pedig őszintén elképzelésem sincsen, honnét keríthetnék legalább egy ilyen embert, akivel nem csak a felszínt karcolgatnánk, hanem volna súlya, mélysége a dolognak. Ebben a jelenlegi helyzetben pedig nem csoda, hogy még inkább magamba temetkezem, és egyre kevésbé vagyok nyitott mások felé. Azt szeretném, hogy végre valaki hatással legyen rám, de ez elérhetetlennek tűnik. Próbálkozom persze azért manapság is, még akkor is ha a remény általában még azelőtt kialszik mielőtt igazán felcsillanhatott volna. De minden egyes nappal egyre fáradtabb, fásultabb, és reményvesztettebb vagyok. Napról napra egyre inkább csak puszta díszletnek tűnik a forgatag az utcákon, egy kiállításmegnyitón, a buszon, vagy bárhol. És ahogy a többi ember odakint elveszti emberi formáját és minden jelentőségét lassan, ugyanúgy vesztem el én is ugyanazt idebent.
Szerző:
Nem hiszem, hogy nincsenek már emberek, akiket nem a körömlakkjuk vagy a fürdőszobájuk foglalkoztat. De ha úgy érzed, már inkább feladnád, akkor nagy szomorúságot veszel magadra. Ha az ember nem adja fel, meglepő dolgok történnek, néha csak egy kicsit kell elébe mennük — akár csak egy kiállításmegnyitóra (ha találsz olyat, akit a pofavizit idegesít).
Én nem vagyok magányos, amíg ti elmesélitek az életeteket. Másfajta életek kevésbé érintenek meg.
én sem hiszem, hogy ne lennének ilyen emberek. de mivel konkrétan az érdeklődési köreimmel, és az ezekhez való sajátos hozzáállásommal egy jószerivel lakatlan területen helyezkedem el, ezért elég nehezen találok olyat aki hasonló dolgokért tudna annyira lelkesedni mint én. márpedig de jó is volna csak egyetlen egyszer az életben nem egyedül, hanem valakivel együtt lelkesedni valamiért. ha esetleg mégis van ilyen, az már rég a világ másik felén él, és még véletlenül sem itt, érthető okokból persze.
meg aztán van nekem egy olyan határozott és olybá tűnik furcsa elképzelésem, hogy ha valakivel barátkozom, mert mondjuk hasonlóan gondolkodunk, akkor néha, mondom néha fenntartanám a jogot magamnak arra, hogy esetleg megemlítsem, hogy „most nyűgös vagyok”, vagy netalántán „rossz napom van”, vagy négy-öt, és véletlenül sem több mondatban elmondhassam mi történt, történik velem. azonban úgy látom, hogy „odakint” ahol az ún. egészséges emberek élnek, ez nem fér bele. problémák ott is vannak, sőt, hajjaj, mennyi van… csak beszélni, vagy tudomást venni nem lehet róla. el kell játszani, hogy nincsenek. én amúgy nem vagyok rossz „színész” szerintem, de annyira azért nem szeretném gyakorolni ezt a mesterséget nap mint nap.
néha azthiszem, hogy már régen feladtam, de egyébként egyértelmű bizonyítékaim vannak rá, hogy mégsem. szóval keresek, meg próbálkozom nap mint nap, pontosan azért mert én is úgy gondolom, illetve korábbi tapasztalaimból tudom, hogy elég egyetlen egy momentum ami jól sül el, és máris képes másképpen látni az ember világot. csak az az egyetlen momentum is kitartóan és eredményesen bújkál előlem egyelőre. azért remélem egyszer megtalálom.
Most fedeztem fel a blogodat, nem is tudom eddig miért nem? Na mindegy. Tökre megértem amit írsz a magányról, és azt is értem most már, miért érezted úgy néhány soromra, mintha te írtad volna. Nekem is a szellemi partner hiányzik szinte a legjobban. Mondjuk én szívesen elbeszélgetek a körömlakkokról is időnként, meg a konyhaszekrényről, ha érdekelt vagyok benne egyébként. De van ettől több és igen, ez hiányzik ha nincs.
Hú de jó. Én nem rég eldöntöttem, hogy fizetek egy ilyen emberért.
terápiára gondolsz? vagy esetleg emberkereskedelemre?
tök ugyanezt érzem. vajon ez a magányérzet is a border miatt van?
tök ugyanezt érzem. vajon ez a magányérzet is a border miatt van?
ennyire nem látom át a helyzetedet vagy az állapotodat, de aligha. szerintem ez egy teljesen normális igény, ami az emberek többségében felmerül. valószínüleg mi, címeres defektesek rosszabbul reagálunk rá, ha ez a fajta igényünk kielégítetlen, de maga az igény teljesen rendben van. az azért vicces, hogy 2016-ban írtam ezt, és a helyzet azóta sem változott. na innen szép veszíteni…