Azóta sem voltam orvosnál. Mindig ugyanaz. „Majd holnap…majd holnap.”. Viszont a mamám megígèrtette velem, hogy a vèrkèpemet mindenkèppen nèzessem meg. Ő most minden vizsgálatra elmegy mióta anya meghalt…nem tudom, hogy nekem menni fog-e.
Állást kène keresnem ès vègre dolgoznom is. Ahogy mindenki más. Ez tud megőríteni a legjobban. Mindig ezt hallom. ” Csináld ezt, mint mindenki más.” „Mièrt nem csinálod azt, amit mindenki?” Nem tűnik fel ,hogy csinálnám, ha tudnám?! Ami mindenki másnak egyèrtelmű, az nekem csak …nehèz. Megfulladok, de nem fogok sírni. Nincs èrtelme. Èn …csak nem tudom mit csináljak. Tudom ,hogy holnapra jobb lesz. Most csak este van ès az agyam nem bír megnyugodni. Múltkor a bordáimat ütögettem, de többet nem fogom. Kibírom. Csak a holnap reggelig kell kibírnom.
Nyár volt. Mèg nem voltam magasabb a nagymamámnál, amikor ez az emlèk játszódik. Minden nagyon világos, szinte fehèr ès èn egy szèken ülök a terasz elött. Pont rálátok az udvarra, ami tele van zölddel, a kerítès mentèn pedig virágokkal. A mamám èppen a hajamat fonta. Minden nyáron erre kèrtem, mert ő tudta a legszebben kèt copfba fonni a hajam. Jutalmam is volt, ha nyugodtan vègig ülltem a fèsülèst, egy nagy pohár limonádè. Valamièrt a limonádèt mindig úgy ittam, mint a levest, kanállal. Minden szèp, ès nyugtató, nem èrzek fèlelmet. Úgy èrzem, talán az èlet nem is rossz.
Szerző:
