Tegnap írtam egy blogbejegyzést, és elnyelte a föld. Valamit elronthattam, vagy talán a szerver vacakolt éppen abban a másodpercben, hogy rányomtam a mentés gombra? Na mindegy, nem is bánom, mert most úgy érzem, összeszedettebben tudom megírni azt, ami a fejemben van.
Mióta terápiára járok, és szedem becsülettem a b6 vitamint + iszom a gyógyteát, és kezdek ugye jobban lenni, fel-felbukkan bennem „valaki”, akire nagyon rácsodálkozom.
Ugyanis ez a „valaki” független és erős. Független abban az értelemben, hogy bár vannak emberek (kevés számú, de sebaj) akikkel kölcsönösen szeretik egymást, alapvetően önállóan oldja meg az életét, és ezt igazából nem bánja. És erős. De nem ám úgy erős, hogy kibírja a mások által okozott érzelmi csapásokat egymás után (és utána évekig küzd ezen csapások utóhatásaival), hanem úgy, hogy tudja: saját magának tartozik felelősséggel abban az ügyben, hogy kit enged be az életébe, és mit enged magával megcsinálni.
A legmeglepőbb az, hogy ez a valaki én vagyok.
Éspedig azért nagyon meglepő ez az egész, mert ennek én a teljes ellenkezőjét nyomom hosszú évek óta. Miszerint én rettenetesen magányos vagyok, sokszor nincs kivel beszélgetni se, „be vagyok zárva a saját agyamba”, Briget Jones-osan szóval farkaskutyák fogják felzabálni a testemet miután egyedül meghaltam a lakásomban, szegény-szegény-én… rettegek, félek, szorongok, ezek felváltva és együtt is, és ez az egész nagyjából kibírhatatlan.
A helyzet annyiban bonyolódik, hogy ez a független/erős nem mindig van jelen. Pedig kimondottan vágyom rá, hogy így legyen, mert ez azt hiszem, az igazi énem, csak még nem bújik elő mindig. Például tegnap, amikor annyira élveztem, hogy piacról hazajövet főztem egy finom húslevest, és minden pillanatát imádtam annak, hogy ezt az egészet most én döntöm el, én csinálom, senki sem szól bele – ez volt a független és erős. Szintén ő volt, amikor saját magamat is meglepve a napokban kijelentettem, hogy szép dolog a szerelem, de azért nem kell mindenáron összenőni a másikkal, és részemről individualista vagyok. (Soha életemben nem mondtam azelőtt ilyet.) Aztán még decemberben, amikor egy ismerős pasi becsajozott, én meg kiakadtam azon hogy köröttem mindenkinek van párja csak nekem nincs, és ez mennyire gáz – ez meg a gyenge és magányos.
Nincs meghasadva az elmém, viszont azt hiszem, a régi küzd bennem az újjal. Az újnak nagyon drukkolok, hogy megmaradjon, mert mi ketten – én és én 🙂 – még sokra vihetjük együtt, például berendezhetünk egy élhető életet.
Viccet félretéve, kimondottan vágyom rá, hogy önmagam lehessek, és mint egy régi rossz ruhát, levethessem már ezeket a terheket, amiket mások róttak rám, akik nem bántak jól velem. A rossz értelemben vett magányt, a hiányzó önbecsülést, a minden kihívástól bepánikolást, a másoktól való függést… magam mögött akarom ezeket hagyni.
Szerző:
Nálam mindkettő, az erős/független és a gyenge/magányos egyaránt ismerős. Engem mindenki erősnek és függetlennek hisz, pedig hacsak sejtenék… Azt szoktam hangoztatni, hogy: Pfff… Szerelem? Inkább hagyjuk. De ha már mégis, akkor sem kell összeragadni senkivel, mivel két külön ember, két külön élet. Nem kell folyton egymás nyakán lenni.
Ezeket a dolgokat tényleg így gondolom. De attól még ez az erős/független jellem nálam általában csak megjátszott, éppen úgy mint az önbizalom. Ha elkap nem érzem magam egy nullának. Jó lenne ha úgy kapna el, hogy nem is eresztene többet. 😀
Igyekszem magam mögött hagyni a rosszat és ténylegesen erős és független maradni. Eddig ez nehezen ment, de az akarat legalább megvan és elindultam valamerre. 🙂 Úgy látom nálad is ez van! Szóval sok sikert nekünk!! 🙂