Eléggé nyomott, sírós napjaim vannak. Okom is van rá, a 11 éves cicám nagyon beteg. A szívével van komoly baj. Rettegek az elveszítésétől. Volt orvosnál, kapott gyógyszereket, de ez egyáltalán nem olyan mint mondjuk egy láznál, hogy tessék egy algopyrin és le is megy a lázad. A gyógyszerek eredménye kétséges, és nem azért mert a gyógyszerek rosszak, hanem mert ez egy ilyen betegség. Az orvos sem tud jobbat mondani, senki sem tud, itt csak reménykedni lehet. Naponta legalább tízszer fohászkodom a gyógyulásáért (illetve azért, hogy megmaradjon, mert meggyógyulni nem fog), néha szilárdan eldöntöm, hogy a macska igenis túléli, néha meg teljes letargiában vagyok és reménytelennek látom az egészet és siratom szerencsétlen cicát. Pedig tudnom kéne, hogy nem én döntök, nem tudom befolyásolni, csak megteszem érte ami tőlem telik, és reménykedem, hogy hátha maradhat még velünk egy ideig… Ettől persze önzőnek érzem magam, mert a macska nem tudja kifejezni úgy a szenvedését ahogy egy ember, és simán lehet, hogy az ilyen minőségű élet, a napi gyógyszerezés neki kínszenvedés…
Azért jó dolgok is történnek, a diéta ugyanis tényleg megy, már 3,8 kiló mínusznál tartok. Ez sikerélmény, és érdekes módon egy picit – de tényleg csak egy nagyon vékony hajszálnyit . kezd előbújni belőlem a Nő. Amit ugye eltemettem hosszú ideje, és „ráhúztam” takaróként sok kilónyi bánathájat. Nagyon-nagyon vékony még ez a jég, de legalább van. Egyelőre ne is gondolom tovább, vagy legalábbis igyekszem nem tovább gondolni, mert a párkapcsolat gondolatától is kiver a víz (annyira biztos vagyok benne, hogy elcsesződik valami és a végén, mint mindig, maradok én a sebeimmel), szóval igazából nem tudom miért csinálom, talán mert jó dolog kontroll alatt tartani az életemet. Egyébként párkapcsolati téren is csupa negatívum jutott eszembe a múltamból a napokban, csupa mellélövés, amiket mások ennyi idő után már rég elfelejtenek, én meg nem is tudom, miért jutnak ezek a szituk egyáltalán eszembe, mondjuk 15 év után a semmiből?!
Barát fronton pozitív fejlemények vannak, ugyanis a legutolsó beszélgetésünk után több nappal végre rájött a megoldásra, vagyis arra,amit én is elmondtam neki, de nem hallotta meg: hogy főnökösdit játszik velem. Neki úgy látszik idő kellett, mire ezt így kiforogta magából, de egyáltalán nem bánom, mert ezzel helyrezökkentek a dolgok köztünk, ha nem is 100%-ig, de mondjuk 85-ig. A többi meg majd idővel jön hozzá, csak beszélgetnünk kell.
Nem mellesleg, ez az egész, ami a barátommal és velem történt, alaposan elgondolkodtatott. Ugyanis jó ideje tudom, hogy én „termelem” magam köré az olyan embereket, akik csalódást okoznak nekem és ettől lelkifurdalásuk van, én meg rendre úgy jövök ki az egészből, mint akinek igaza van és én vagyok az „áldozat”. Halvány gőzöm sincs, hogy mit csinálok rosszul. Illetve, lehet hogy tudom, csak még az nem világos, hogy mit csináljak másképp, hogy ne ez legyen, mert már hányok magamtól, amiért most is, a baráttal való konfliktusban végül nekem volt igazam. Plusz többféle okból is (nem tudom hogyan kell képviselni az érdekeimet, nem akarom megbántani, nem akarok balhét stb.), én nem beszélek. Néma vagyok és várom – ha ezt lehet így nevezni – hogy a másik jöjjön rá, hogy mi bajom van. Erre is a napokban döbbentem rá, hogy ezt csinálom. Mint valami sértett naccsága… rémes. Plusz introvertált vagyok, tehát már csak ezért is nehéz engem ilyen értelemben szóra bírni. Észrevettem, hogy még a pszichocsajnál is, ahogy belépek és mondjuk várni kell rá még egy-két percet, már zárkóznék be magamba, összefonom a karjaimat magam előtt és határozottan nem akarok beszélgetni. Pedig ugye azért mentem oda. Idővel azért neki sikerül egy kicsit megnyitnia, szerencsére, de nem könnyű. Tényleg nagyon zárkózott lettem.
Tehát rájöttem, hogy azért velem sem egyszerű mindig, és nem másoknak kell megváltozniuk, vagy nem csak nekik, hanem nekem is. Nem akarok játszmázni, hanem őszinte és nyugis emberi kapcsolatokat akarok. Többet is.
És még azt, hogy a cicám túlélje…
Szerző:
Szia oida!
Nagyon örülök, hogy ilyen jól látod magadat, és kézbe veszed a sorsodat! Jó ezt hallani.
A cicád iránti aggodalmaddal teljesen együttérzek. Nekem is volt egy olyan cicám, akire máig úgy gondolok, mint A cicára. Borzalmas rákban halt meg, de mindvégig kedves volt, hagyta magát még fürdetni is, vigyázott, hogy az orrából folyó vér ne szennyezzen össze semmit. És amikor érezte, hogy jön a halál, egyszerűen kisétált az ajtón és elment — egyedül akart meghalni, nem tudom, milyen ösztön ez, de mintha meg akart volna kímélni az utolsó percektől.
Ezen még mindig tudok sírni.
Köszi az együttérzést, jólesik! Nekem is, ez a cica „A” cica, életem első macskája. Amíg ő nem volt addig én utáltam a macskákat. Csakhogy ő olyan kedves és szelíd, hogy megváltozott minden macska iránt a véleményem… A Te cicád is biztos egy kis tündér volt, ahogy az enyém is az! 🙂