De jó is lenne elmenni mamámhoz, ott aludni, és másnap a délutáni buszjárattal Kazincbarcikára menni a keresztszüleimhez, vagy 3 hétre. És, ha közületek lenne kedve valakinek velem jönnie, annak nagyon örülnék. A régi élményeimet veletek is megosztanám. Aki esetleg nem tudná, ez a mostani kazincbarcikai utazás nem valóságos. Ez csak egy gondolatutazás, régi emlékeim alapján.
Szerző:
Blog kommentek: 6704Blog bejegyzések: 9Regisztráció: 20-01-2014
Nemsoká augusztus lesz. És megyünk nyaralni! Hurrá! Bár augusztus nem a legkedvesebb nyári hónapom, de jó van ez így, mert legtöbbnyire ebben a hónapban nyaraltam. És hát akkor legyen 3 hét. Izgalmasabb lesz, mert már nem az akkori tudatosságom lesz velem, mégha legbelül ugyanaz a gyerek is vagyok, mint aki akkor voltam.
A jövő hét valamelyik napjára tervezem az indulást.
Előreláthatólag 8-án indulunk… Megvárom míg elmegy a kéményseprő.
Lassan indulok nagymamához. Tőle pedig majd kisétálunk e szép, napsütéses augusztusi napon a fél km-re lévő buszmegállóhoz. A busz 13:50-kor indul.
A csomagjainkkal már megis érkeztünk a megállóba.
Izgatottan figyelem a távolban érkező járműveket, hogy mikor pillanthatom meg a nagy távolságra lévő buszunkat.
És a távolban feltűnik a mienk! Az 50-ből, 55 is lesz, de ez már mellékes. Végre utazunk!
Ez az utazás egyébként csak annyit fog jelenteni, hogy leginkább az elkövetkező három hétben újra mesélni fogok 80-as évekbeli, gyerekkori, kazincbarcikai nyaralóélményeimről. És hát remélem, hogy ehhez kellő kedvem, és energiám is lesz majd…
Most úgy érzem, hogy talán tényleg az első, mamával való utazásom, az 1983-as lehetett. Akkor 6 éves voltam. Az akkori első utazás okozhatta a legnagyobb élményt számomra. Valamelyik borsodi településen mentünk éppen át, amikor egy kanyarban, kb. 8-10 fehér, kicsi, hópehelyszerű akármit láttam lehullni az égből, az aszfalthoz csapódva. Nem lehettek túl nehezek, mert a járművek szele, az aszfalthoz közel, kissé befolyásolta esésük szögét. A keresztszüleimnek azt mondtam, hogy utunk során hó is esett. Se fát, se madárfészket, semmiféle tárgyat nem láttam, amiről lehullhatott, leválhatott volna. Úgy tűnt mintha a derült égből esett volna.
De jó is volt akkor…
Szóval hamarosan a második legkedveltebb hobbikert bemutatása következik, térképpes segédlettel… Abban szinte biztos vagyok, hogy keresztszüleimnek, e második hobbikertjük 83-ban már megvolt.
A második hobbikert a Vadas-oldal területén lehetett, a Vadas-tető előtt. Az egyik napon egyik unokanővérem is velünk biciklizett ki oda. Keresztapám büszkén mutogatta kávébabültetvényét. Unokanővérem pedig az elszáradt napraforgószárakból épített bódéját. Figyelmemet leginkább a nyaralókkal teli Vadas-tető dombja vonzotta. Szerettem volna felmenni rá. Keresztapám azt mondta, hogy a dombra nem tudunk felmenni. Én viszont tudtam, hogy a dombon végighúzódó utcát meg tudnánk közelíteni ott, ahol egy nagyfeszültságű villanykaró van. Nem tudott nekem nemet mondani, és valamelyik nap elsétáltunk arrafelé.
Mikor már a nyaralóházak közt voltunk, megszomjaztam. De nem volt nálunk víz. Az az ötletem támadt, hogy kérjünk attól az idős, szemüveges bácsitól, aki épp a kertjében volt. Kaptam is egy pohár vizet, amit természetesen megköszöntem. Az utca végén egy rét terült el, ahol egy gödör is volt. Keresztapám azt mondta, hogy abba rókákat szoktak hajtani. Ez talán a Béke-város részen lehetett. Viszont innentől már nem emlékszem, hogy merrefelé mentünk vissza…
Aztán emlékszem, hogy egy másik nyaralás alkalmával keresztapámmal kisétáltunk az Alsóvárosi körút garázssoraihoz. Ő hozta magával extra méretű biciklijét. Rákényszerültem, hogy biciklizzek vele. De mivel túl alacsony voltam hozzá, hogy felüljek rá, oldalvást kellett egy darabig hajtanom, ami nagyon kényelmetlen volt. De nem akartam őt megbántani, ezért engedtem neki. Aztán valahol a körút temetői részénél szóbeli helyesírási kérdéseket tett fel nekem. Kíváncsi volt, hogy mennyire vagyok értelmes, tanult. Lehet, hogy voltak kétségei… Az ő lányai viszonylag jó tanulók voltak. Egy pedig szinte kitűnő volt. Az igaz, hogy akkoriban lusta voltam tanulni. Csak a játék érdekelt. De ettől függetlenül jó voltam nyelvtanból. Azt is kérdezte, hogy hogy kell a darab szót rövidíteni. Ebből csak arra következtettem, hogy 83, 84, és talán 85-ös nyaralás sem lehetett. Gyanítom, hogy 87-ben lehetett. Az első garázssoron volt az ő garázsuk, a körút felőli oldalon, úgy a közepe-végefelé. Fehér Wartburgjuk volt. A kocsi neve Boglárka volt, ami az ajtó belső oldalára volt vignettázva, fekete nagybetűkkel. Büszkén mutogatta nekem a tv-ből kialakított szerszámtartóját, aminek képernyőüvege volt az ajtaja egyben. Emlékszem, hogy amíg keresztapám elfoglalta magát, addig én gyakran elsétáltam a sor végére, hogy gyönyörködhessek a tájban. Akkoriban már nem volt meg második hobbikertjük, ami onnan nem volt messze.
Aztán beültünk az autókába, és visszamentünk a lakáshoz, ami onnan, kb. 1 km-re volt. Arra már sajnos nem emlékszem, hogy mihez kellett a kocsi. Talán akkor már megvolt 3. hobbikertjük, és oda mentünk ki vele? Nem tudom… De van egy sejtésem…
Egyszer pl. autóval mentünk a városba, hogy keresztapám valami fontosabb ügyet elintézhessen, és talán a Munkácsy téren parkolhattunk le. Én a kocsiban várakoztam.
Egy másik alkalommal a buszpályaudvarnál is volt valami elintéznivalója, ahová szintén kocsival mentünk. Akkor a Derkovits Gyula tér parkolójában várakoztam. Emlékszem a pályaudvart elválasztó korlátra.
Kétszer is átfutottam a külsős naplómat, hogy esetleg nem-e írhattam már le legnagyobb kazincbarcikai élményemet. De nem, csak úgy emlékeztem, mert már sokszor végigjártam azt a túrát, és ez egy kicsit megzavarta emlékezetemet.
Hurrá, még mindig tart a nyári szünet! Hurrá, még mindig Barcikán vagyok!
Azért keresztanyukámmal is voltak séták a városban, főként az Egressy Béni, kevesebbszer pedig a Mátyás király úton. És persze sokat tartózkodtunk a Fő téren, az ottani parkban, és a játszótéren is. A mátyás király úti piacra gyakran kimentünk.
Legnagyobb élményben vele, akkor volt részem, amikor a Csónákázó-tó felé sétáltunk, ami szintén a hegy előterében volt. Onnan utunkat visszafelé rendszerint a hegy melletti úton folytattuk. Egyszer, amikor arra sétáltunk egy fiú a hegylábi löszfalat mászta, amit keresztanyukám nem hagyott szó nélkül. Figyelmeztette, hogy mennyire veszélyes dolgot csinál. Aztán valahol a garázssorok felé fordulhattunk le, ahol átkeltünk a Tardona patak kishídján, és hazaballagtunk.
Keresztanyukámmal gyakran mentünk ruhaboltokba, amit én nem igazán szerettem. Leggyakrabban a fő téri emeletes nagyáruházba mentünk. A piacozást sem szerettem. Ott is csak addig volt jobb hangulatom, amikor Tardona patak széléig mentünk, ahol már kisebb volt a forgalom. Jó volt lenézni a kis patak medrébe, ahogy vize csörgedezve folyt.
Azért néhányszor keresztanyukámékkal, és nagymamával a Derkovits Gyula téri piacra is elsétáltunk, ami a Fő tértől kicsit messze volt.
Keresztanyukám édesanyja is az Egressy Béni utcában lakott, valamelyik földszinti lakásban, egy utcasaroknál. Nyaralásokkor őt is mindig meglátogattuk. Keresztapukám anyukája, nagymamám után 3 nappal később halt meg. Halálos ágyán azt mondta, hogy megy nagymamám után.
A kicsi Tardona-patak pár évvel ezelőtt megmutatta, hogy tud ő nagy is lenni. Keresztanyukám legidősebb lányáéknak egyik nyaralóhelyét is elöntötte az akkori villámár.
Szombaton már haza kell utaznunk.
És akkor most jöjjön a legnagyobb kazincbarcikai nyaralóélményem. Érzéseim szerint ez 1983, 84, esetleg 85 nyarának augusztusában lehetett, a nyári szünetben.
Keresztapámnak volt egy nagy vastagkerekű férfi biciklije, az ő 130 kg-os termetéhez. Nekem ott legfiatalabb unokahúgom kinőtt kis kék biciklije állt rendelkezésemre. Keresztapámmal biciklitúráztunk egyet a környéken. Az útvonalaknak csak egy részére emlékszem, amiket bejártunk.
Valószínűsítem, hogy a Fő térről a Mátyás király út felé mehettünk. A Mátyás király útról a Herbolya útra térhettünk át. A Herbolya út végén utunkat a Tardonai úton folytattuk tovább. Hogy aztán meddig kerekezhettünk még el Tardona felé, azt már nem tudom. De szerintem a Kazincbarcika-Tardona út felénél nem mentünk tovább. Talán valahol Billatáró környékén térhettünk le a nyaralók egyik bekötőútjára. Az égerfákkal övezett Tardaona-patakhoz mentünk. Ezen a részen a patak közelebb kanyargott az erdős hegyvonulatok lábához. A balázstelepi patakrész szerintem megegyezik azzal a résszel, amelyikre emlékszem. Azon a részen a patakot övező égerfák sora egységet alkotott a hegy erdőjével. Emlékszem, hogy azon a részen kicsit megálltunk, és egy nyaralóház kertvégéhez vezető, kis fahídról figyeltük a sebesen folyó kis patak tiszta, csörgedező vizét. Keresztapám pár szó erejéig szóba is elegyedett az éppen ott tartózkodó tulajjal is. Emlékszem, hogy a patak itt-ott a kis, deszkákból összetákolt hidacskákon is át-átfolyt, mert az esőzések után meg volt kissé duzzadva. Miután kiértünk az erdőszélről, kis kerekezés után megálltunk a kövekkel felduzzasztott patakrésznél, ahol a meder már betonozott volt. Az az ötletem támadt, hogy a patakocska folyását akadályozó köveket dobjuk félre, hogy az szabadon folyhasson tovább. Keresztapámmal együtt jónéhány kőtől megszabadítottuk a patak gátját. Mindkettőnk tornacipője beázott. Aztán keresztapám megkérdezte, hogy nem akarok-e vízibiciklizni egyet? Nem akartam. De ő egy jódarabon elhajtotta biciklijét, a kb. térdig érő vízben. Lábai a bokájáig értek a vízbe amikor a pedálok alsó állásban voltak. A vízfolyással megegyező irányban vízibiciklizett. Aztán egy tóhoz mentünk, ahol keresztapám megmutatta, hogy hogyan kell kacsázva dobni. Ezután, hogy szomjunkat oltsuk elhagytuk a patakmentét, és egy kishídon át elbicikliztünk egy kisebb kocsmához. Azt viszont nem tudom, hogy pontosan melyik úton mehettünk oda. Lehet, hogy Sáros-völgy utca lehetett az. Lábunk még a kocsma előtt is tocsogott a víztől, ahogy leszálltunk a bicikliről. A hazautat szerintem ugyancsak a Herbolya úton tettük meg. Amikor hazaértünk, örömmel meséltem el nagymamának és keresztanyukámnak, hogy milyen élményekben volt részünk.
Szombatig le kéne írnom még élményeimet. Most annyira fáradt vagyok, hogy ez nem megy.
Egyszer keresztapámék, azt hiszem, hogy anyukámat, mamát, tatát, húgomat is elvittek egy bükki autóstúrára. Talán 87-ben lehetett ez? Az biztos, hogy akkor még nem voltak lezárva a Bükk-fennsíkot átszelő utak. Az útvonal Szilvásváradig: Vadna-Nagybarca-Bánhorváti-Dédestapolcsány-Nagyvisnyó-Szilvásvárad. Ott mintha a piacnál parkoltunk volna le először. Egy patakra is emlékszem, ami biztos, hogy a Szalajka lehetett. Aztán innen indultunk fel a hegyre, kígyózó utakon. Ahogyan egyre feljebb értünk, jó volt rálátni az alattunk kanyargó utakra. Felértünk egy magaslatra, ami állítólag az Istállós-kő volt. Bár így utólag kételkedem benne. Ott volt egy műanyag makett a bükki csúcsokról. Az út szélénél szakadék is volt. Jó rálátás nyílt Szilvásváradra. Keresztapámkat kérleltem, hogy menjünk mégfeljebb! Azt mondta, hogy innen már nincs feljebb. De aztán tovább autóztunk… Ott azon a részen ritkás volt az erdő. Szorványosan álló tölgyekre emlékszem. Később megálltunk egy kanyarnál, ahol volt egy kisebb lelátó a völgyre. Emklékszem a vas biztonsági korlátra. A folytatásban jött egy útelágazás. Nem tudom, hogy merre mehettünk. De talán inkább Hollóstető irányába. Emlékszem, hogy egy kistelepülést is meglátogattunk, ahová kanyargósan lefelé vezetett az út. Azt hiszem, hogy csupán egy utcája volt. Ott mintha egy Mária-kápolna is lett volna. A fáktól kicsit nehezen lehett látni, de biztos, hogy egy szakadék tátongott mellettünk, amit fákkal benőtt drótkerítés választott el. Vízesés hangját is hallottam, de rálátni a fáktól arra sem lehetett. Csodálatos élményben volt részem, csak nekem nagyon rövid volt.
Ma töltöm az utolsó napomat Kazincbarcikán. Ma jön a harmadik, legkedvesebb hobbikert…
A hobbikertbe mindig a Wartburggal mentünk ki, a nagy távolság miatt. Bár én gyalog is szívesen kimentem volna oda. Olyan 8 km-re lehetett tőlük. A Fő térről először is a Mátyás király útra tértünk rá. Szerintem ezen az úton mentünk végig, aztán innen a Herbolya útra tértünk. De úgy rémlik, hogy szerintem nem mentünk teljesen végig ezen az úton, hanem talán vagy az Akácfa, vagy a Kertváros rész valamelyik utcáján át tértünk rá a Tardonai útra. A Tardonai úton egészen Billatáróig mehettünk, ahol volt egy bekötőút a patak hídján át. Ott volt egy elágazás Tardona irányába, ahol az egyházsoros nyaralókkal szembeni, vagy azok mögötti földúton lehetett az ő nyaralójukat megközelíteni. Onnan még úgy 400 métert mentünk hobbikertjükig. A nyaralók előtti út átlag 15 méterrel lehett alacsonyabban, mint az azok mögötti. A nyaralók előtti úttól nem messze folyt a Tardona, velük párhuzamosan. A telkek mögötti út a hegy lábánál volt. Ezek a nyaralók hosszan húzódtak a Tardona-patak völgyében. A táj szépségét az erdős hegyek hangsúlyozták ki a legjobban. Ott minden oldalról hegyek vettek körül minket. Kereszszüleim telke is hosszú és keskeny volt. Lejtése 15-20 ° -os lehetett. Keresztapám maga tákolt össze deszkákból egy bódét. Emlékszem, hogy ott szárította a vöröshagymát. A bódétól felfelé drótkerítéssel volt elkerítve a veteményeskert, melyben nagymamától való gyümölcsfák is voltak. Egy hordóba esővizet is gyűjtöttek. Nagyon szerettem ott lenni.
Egy másik alkalommal, talán egy másik nyaraláskor egy rövidebb időre mentünk ki a hobbikertbe. Keresztapám megkért, hogy hozzak fel neki a patakból vizet, hogy megöntözhesse a növényeket. Már nem tudom, hogy két kézzel kellett hordjak neki vizet, vagy csak az egyikkel, de arra jól emlékszem, hogy elég nehéz volt velük leküzdeni azt a kis emelkedőt is, amíg odaértem hozzá. Vékony és gyenge fizikumú voltam. Azt hiszem, hogy háromszor is meg kellett tennem az utat oda-vissza. Ezen idő alatt hegyekhez kötött zivatar alakult ki, valahol beljebb a Bükk magasabb hegyei felett. Pár nagycseppnyi esőre emlékszem csak.
Szintén hobbikertes történet volt, amikor én, a húgom, legfiatalabb unokanővérem, meg egyik unokaöcsém is odakint volt, és az az ötletem támadt, hogy másszunk hegyet. A kert végén lévő részen mentünk fel egy 50 méternyit. De aztán nővérem kérésének engedve lementünk.
Egy másik nyaraláskor meg felmentünk a Fő térről is jól látható Nagy-Bondor előtti hegyre, a temető melletti ösvényen. Emlékszem, hogy keresztapám messze lemaradt tőlem, és be kellett várjam őt. Ott valami tv-adótorony betonpereméhez mentünk, hogy rálássunk a városra, térre.
Aztán egy másik alkalommal kocsival mentünk, talán a Szőlő-völgyek széléig, a hegyek lábáig. Onnan gyalog mentünk fel a hegyre, egy borospincéig. Én darabig kint várakoztam, hogy a tájban gyönyörködhessek. Amikor kijött keresztapukám, megkérdeztem tőle, hogy az az út hova vezet, ott fentebb, ahol az útból egy ösvény ágazik el? Titkolt vágyam az volt, hátha arrafelé is megyünk még…
Milyen jó, hogy van a Barcikai Históriás!
Nagyon szép ez a történet is. Szeretem olvasni a bejegyzéseid 🙂
A fontosabb, hosszabb élményeimet már leírtam. Rövidke emlékképeim azt hiszem, hogy vannak még.
Szia!
Örülök, hogy velem tartasz Holdfény!
Igen, ezen emlékeim olyanok, akár a mese.