Anya
Amikor kézbe veszed a gyereket, törékeny holmi, és nézed, ahogy a félvaknak tűnő szemével megkeresi az arcod, arra gondolsz, hogy szegény kis holminak nem lesz esélye: téged fog szeretni. Neki ez jut.
Ezen elsírod magad.
Szeretnél jó anya lenni. Nem tudod, milyen a jó, csak a sérelmeidet tudod sorolni. Tehát olyan anya akarsz lenni, amilyen anyád nem volt. És a másik oldalról: olyan nem, amilyen anyád volt.
Ott ülsz a frissen szült gyerekeddel, próbálod a szájához illeszteni a melled megfelelő részét, és még mindig haragszol a saját anyádra. És eltelik húsz év. Nem olyan voltál, valóban, de jobb-e?
Akkor felállsz, és érzed, hogy bocsánatot kellene kérned. Anyád már halott, ezért a bocsánatkérés nehezen kivitelezhető. „Nekem nem volt más, mint hogy téged szeresselek hiába, és neked nem volt más, mint hogy minket szeressél, ahogy tudsz, ahogy a körülmények és a szenvedésed engedi. Tudom, anyu, hogy szerettél, bár hiába, vagy másként, mint ahogy nekem jó lett volna. A nagy szeretetben nagy szenvedés van” – ezt mondod.
„Milyen szerencsés vagyok, amikor húsz év után így kikászálódom az önsajnálatból, hogy tudok szeretni, és így utólag téged is tudnálak jobban szeretni, ahogy neked jó lenne” – ezt is mondod.
És őszintén reméled, hogy van túlvilág, hogy anyu lenéz, és azt mondja, „tudom, tudom, mindig is tudtam!, De legalább a síromat rendben tartanátok!”
Szerző:
Talán butaság, hogy férfiként beleszólok ebbe, de ennek az írásnak minden egyes grammját teljesen át tudom érezni.
Nem tudom mikor, de nagyon korán megfogalmazódott bennem, hogy ne olyan legyek, mint amilyenek velem voltak, mert az nem jó út, az az örömtelenség útja. Nem (csak) szülőként, úgy általában, a világhoz valóviszonyomban. Azt hittem, ezt elég elhatározni, és menni fog. Aztán rá kellett jönnöm, hogy a felszínen intézhetem úgy, hogy ne olyan legyek, de alapjában reflexből ugyanúgy reagálom le az életet, mint ahogy azt a szüleimtől láttam. És arra is rájöttem, hogy nem a születéssel, nem a fogantatással kezdődünk, hanem jóval előbb. Szüleink, nagyszüleink élete vastagon benne van a miénkben, ebből vagyunk, egy részünk ez, megkerülhetetlenül.
Kedves Zsolt! Teljesen egyetértek veled. De azért remélem, hogy néha néhány dologban meg tudjuk törni a szülői mintákat. Én is észreveszek magamon olyan dolgokat, amelyeket anyámtól vagy apámtól tanultam (vagy vérmérsékletként örököltem), de másképpen bánok velük. Apám például rendkívül agresszív, én pedig a saját haragomat mindenképp próbálom elfojtani. Anyám bűntudatkeltő volt, én pedig igyekszem nem bűntudatot kelteni, vagy ha mégis azt teszem (néha nehéz, és kiröppen egy ilyen mondat), akkor végigbeszélem a gyerekkel, és a végén bocsánatot kérek.
Inkább a megbocsátásról akartam itt írni. Egyrészt hogy milyen sokáig képtelen voltam megbocsátani, pedig anyám egy szegény depressziós nő volt, aki rettegett a férjétől, és már a saját szüleitől se sok szeretetet kapott, így adnia is nehéz volt. Másrészt, hogy a végén mégis sikerült, de nem igazán időben. És hogy próbáljunk meg megbocsátani, amíg nem késő.
Jó az írás, köszönöm.
Én anyámra sokszor haragszom, bár igazából talán nincs miért, vagyis ő nem gondolja, hogy hibázott. (Apámra is haragszom néha, meg a testvéreimre, de főleg a gyerekeim apjára.) Felelősséget kell vállanom a saját életemért, nem hibáztathatom mindig őket.
Egyébként anyám az, akinek mostanában hosszú levelekben próbálom kiönteni a lelkem. És meghallgat, bár válaszolni nem nagyon tud. Illetve szokott, de engem dühítenek a válaszai.
A végén kicsit elmosolyodtam, szeretem amikor valaki kifinomult humorérzékkel van megáldva.
Érdemes lenne rájönni, pontosan milyen tartalmak/üzenetek azok, amiken kiakadsz, Jolán.
Én például elég jól megtanultam azonosítani, hogy milyen üzenetekkel tudtak a családtagjaim kiakasztani. Ebből az ember tanul önmagáról. Attól függetlenül, hogy még mindig ki tudnak akasztani…
Anyu szerint mos nekem a babázás a feladatom. És fontos a család, és rajtam is múlik a párkapcsolatom, és ne érezzem értéktelennek, sikertelennek magam, hisz vannak gyerekeim (viszont semmi munka, egisztencia), stb. Sokan mondják ezt. Én úgy érzem, ez az a fajta lemondás, hogy „neked ez jutott”, egalkuvó pozíció. Persze jobb ötletem nekem sincs, csak szenvedek az elismertség és főleg a boldogság hiányától. Kielégületlen vagyok testileg és lelkileg is. A „fogadd el a sorsod” nyomása ugyanolyan számomra, mint a gyógyszer. Szájbefogás.
És a kapcsolatom nem működik, és nem támogat igazán abban, hogy szétmenjünk. Persze valószínűleg igazságtalan vagyok vele (anyuval), azt várom, hogy azonos véleményen legyen velem. Pedig a támogatás nem feltétlenül ezt jelenti.
Értem. Az sosem jó, ha valaki más akarja helyetted eldönteni, hogy mi legyen neked jó az életben.
Volna olyan cél, amire azt mondanád, hogy az tényleg te vagy, azért érdemes harcolnod? Mi lenne az?
Az önállóság, az jó lenne. Legalább lelkileg.
És szeretnék művészetterapeuta lenni. Meg írni. (Ha másért nem, csak terápiából. De azt sem teszem.) Szeretném úgy járni a várost, hogy street artot fotózok, aztán mondjuk írok róla blogot. Szereték elismerést. Jó ötleteim vannak. Jó ötleteim vannak? Intelligens vagyok. Jó vagyok valamire? Igazából szereték street artot csinálni is. Legalábbis valami lazábbat (pl. gerilla horgolás).
Szeretnék még egyszer szép, vonzó nő lenni, aki ismeri a nőiességét. Lefogyni, sportos, fiatalos lenni, vagy legalábbis olyan, aki sugárzik. Szeretnék szerelmet. Nem tudom, hogy a kapcsolatom megmenthető-e még, ha igen, akkor vele, ha nem, akkor mással. Nemsokára megöregszem, és pl. a szexualitásomat még fel sem fedeztem. Mindig csak „elviseltem” az együttléteket.
Szerettem volna még gyereket is, de az már nem lesz. Legalább lettem volna petedonor, de azt is lekéstem valószínűleg. Tudom, van két fiam, más ennek is nagyon örülne.
De leginkább szeretnék NEM RETTEGNI. Nem úgy kelni fel, reggelizni, elindulni, a városban sétálni, metróra szálni, parkba leülni, kávézóba beülni, bármit kitalálni, hogy közben elindul az „agyrágó bogár”, és pörög, pörög, és már megvan a teljes sztori, a legrosszabb forgatókönyv. (Most éppen terrorizmus, de a téma szokott változni.) Tényleg nincs más út, csak a gyógyszer?
Jó írás anyák napja alkalmából. Érdekes ez a szülő-gyerek kapcsolat. Én sokszor megijedtem, amikor valami hasonlóságot véltem felfedezni a szüleim, és én köztem. Tudatosan dolgoztam rajta, nehogy olyan legyek, mint ők. Annyit dolgoztam, hogy már ha akarnék, se tudnék rájuk semmiben hasonlítani. Ők tökéletesen praktikus, és földhözragadt lények, ezt ezoterikus tanítások iránti érdeklődéssel próbálják ellensúlyozni. Én a szemmükben szinte életképtelennek számítok, csak a szellemi dolgok érdekelnek, még a betegségem is teljes mértékben szellemi természetű. Nekem is volt egy anyák napi „ajándékom”: az utolsó blogbejegyzésem után anyám 5 napig nem szólt hozzám, és azt mondta, hogy mást ilyesmiért kivágnának a házból, de legalább azóta nem mászkálnak be a szobámba. Szerintem sokkal furcsább az élet mostanában, mint a múlt században. Tényleg furcsa lehet szembesülni az Origón a beteg fiacskája gondolataival. Sokan javasolták, hogy írjak, köztük anyám is, szerintem azt képzelték, hogy virágokról, meg egyéb esztétikus dolgokról fogok írni, az írás, főleg a tényirodalom, sokszor könyörtelen dolog, de ebben vagyok jó, persze, hogy nem tetszik nekik.
Szia roboman! Belinkeled ide a blogod? Egyszer már megtaláltam, de most nem lelem, és nagyon szeretném olvasni!
Eszter
Szia, Eszter! Hát persze, hogy belinkelem, megtiszteltetés, h szeretnél belenézni:
http://nemvagyokbeteg.reblog.hu
Szia, kedves holdfény!
Persze, hogy fent hagyom. Since 2013. Eredetileg a freeblogon indultam, még a (h)ősidőkben, de ha emlékszel, annak a szolgáltatónak csúnya vége lett. Abban is benne volt néhány évem, de utólag már nem bánom. Szóval magamtól nem szoktam eltűnni, csak valami nagy kataklizmában. Örülök, ha olvasol, olvasnak.
Minden jót Neked is.
Szia roboman — köszönöm! Annyira zseniális, hogy szívesen belinkelném valahol a skizofréniáról szóló „hivatalos” szövegben, hogy lássanak egy alternatív nézetet is… Ha megengeded.
Szia roboman — köszönöm! Annyira zseniális, hogy szívesen belinkelném valahol a skizofréniáról szóló „hivatalos” szövegben, hogy lássanak egy alternatív nézetet is… Ha megengeded.
Szia, Eszter! Köszi, hogy így gondolod, persze, megtisztelsz vele.
kicsit Maupassant Egy asszony élete jut eszembe. Ott a nő nem tudott megbocsátani mivel egy vallásos búrában nevelték. Ezért az egész életet, és saját életét sem tudta megérteni. A kolostor volt a biztonságos hely, de kimerészkedni a világba!…zűrös. Ami nem vágott egybe a vallásos tisztaságával az megzavarta. Nem tudta, hogy a tökéletes tisztaságot bensőnkben kell őrizni és ez alapján alakítani a világot.
Én egyébként már évtizedek óta semmi komolyat nem beszélek meg a szüleimmel, csak a feleségemmel.