Biztosan senki nem fogja olvasni, de szeretném leírni az érzéseimet.
Hamar el fog kallódni, majd feledésbe merül, de ha van egy hely, hol megtehetem, megteszem. Azt hiszem, most eléggé padlón vagyok ahhoz, hogy írjak és írjak. Talán kinevettek, talán olyat fogok írni, ami 18-s karikát érdemel, talán megvettek, talán ki is tesztek. Ha nem próbálom, akkor viszont bennem marad. S lehet, az érzéseim nem csak egyedüliek, lehet más is érez hasonlóan.
Amikor 9 éves voltam, akkor a bátyám kezdett felém szexuálisan közelíteni. Ő akkor 14 éves volt, érthetőek a hormonjai, s a családban való szerepem miatt is érthető, hogy bepróbálkozott nálam. Igazából nemi aktus nem történt, pár hónapig tartott az egész.
Amikor apám kezdte, akkor 11 éves voltam. Világosan látom magam előtt, ahogyan megfogja a mellemet, s azt mondja: milyen nagy már. Korán érő tipus voltam, 11 évesen kezdtem menstruálni. Aztán apám nem állt meg ennél, minden nap egyre többet tett, s egyre többet akart. Egy évig „csak” a számmal, kezemmel kellett kielégítsem. Gyűlöltem a szagát, a mosdatlanságát, a büdös nemiszervét, ahogyan rám élvezett. Aztán egy napon azt mondta, hogy térdeljek a fotelre, s az egyik lábamat tegyem a karfára. Remegtem mint a kocsonya. Aztán belém hatolt. Kiáltani nem mertem, egyik keze a nyakamon volt, kussoljak, mert megöl. A behatolás pillanatában olyan érzésem volt, mintha az agyamban megpattant volna valami. Annyira fájt, s a fájdalmat elviseltem, de a tudatot, hogy nem csak a lelkem, hanem testem minden porcikáját elvette tőlem. Gyűlöltem magamat, gyűlöltem a testemet. Véresre sikáltam, kapartam a bőrömet.
Előtte már volt, hogy az ujjait tette belém, de a szerszáma sokkal méretesebb volt. A mai napig mindent fel tudok idézni. A nappalaim azzal teltek, hogy láthatatlanná váljak a családom előtt, minden másodpercet félelemmel töltöttem, s az éjszakába menekültem. De mikor már volt, hogy éjszaka arra keltem föl, hogy éppen apám a paplanom alatt van, vagy visz le a pincébe, már tudtam, hogy az éjszaka sem az enyém.
Gyűlöltem magamat azért is, mert néha a testem nem úgy reagált, ahogyan én szerettem volna. Nem tudtam az ingereknek parancsolni, s még jobban megvetettem magamat.
Aztán jött anyám is, aki mégjobban segített megvetettségemben, s kurvának, ribancnak nevezett, mindig mondta, hogy lefeküdtem apámmal. A mai napig úgy érzem, hogy nem hisz nekem senki, hogy nem én akartam. Nem tudom bebizonyítani, ez a bélyeg rajtam maradt.
Tudom, hogy anyám dobott oda apámnak, hiszen én tudtam hallgatni, ha szóltam volna, nem hitt volna senki.
Amikor tiltakoztam, apám szokása volt, hogy fojtogatott. A pincében az asztalhoz nyomott, úgy tépte le a ruháimat, egyik keze a nyakamon, a másikkal irányította a kezemet, hogy mit csináljak. Volt, amikor már csak azért sem engedelmeskedtem, mert azt kívántam, hogy fojtson meg, de sajnos sokkal nagyonn volt az élet ösztönöm.
Korán bele törődtem a soesomban, hogy mindenki azt tesz velem, amit akar. Nem tudtam mit tenni, mert hiába tudott mindenki mindent, nem segített senki. Túl kellett éljem valahogyan, hiszen hiába próbálkoztam meghalni, soha nem sikerült. Tudatlanul próbálkoztam az öngyilkosságokat elkövetni.
Gyerekként ketté vált a lelkem. Az egyik tűrt és nem sírt, a másik felem magában zokogott és egy picinyke remény mindig ott volt.
Szerző:
Ma kaptam itt egy üzenetet: „Nem lehet mindig a múltban élni,azoknak a dolgoknak a hozadékát újra és újra élni.Ezek közhelyek,de így van…”
Igen, igazad van, de én még nem vagyok túl a feldolgozáson. Szeretném kiönteni mindazt, ami bennem van, ami fáj, mert addig nem tudok tovább menni. Az első 18 évem a 4 fal között történt, nem tudtam senkinek sem elmondani, segítséget kérni. Hadd tegyem meg most, kérem.
Megrendülve olvaslak. Számomra a leghihetetlenebb anyád reakciója, ez egyszerűen hihetetlen!! Én bejátszottam volna magamat valahogy állami gondozásba, bár egyszerű nekem „okoskodni”, mikor nem éltem át ezt és a teljesen megsemmisítő éveket.
Érthető a reakciód, ha nem ismered az előzményeket, azt ahogyan anyám bánt velem. Kiccsit összeszedem magamat és folytatom.
A hihetetlent úgy értem, hogy végképp feldolgozhatatlan. (az én szememben) Az, hogy gyermekkorodban etettek, itattak, az meg a „felejtés bére”. Nem mondom, nekem is van a közepest egy hajszállal meghaladóan patológiás családom, de itt minden van.. Ami bennem kiált, az az, hogy leszületnek a földre ilyen „szó nincs rá” lelkek, kiválasszák egymást, majd gyereket nevelnek.. Szedd csak össze magad, nem kell sietni.
Hihetetlen, de így van: ilyen esetekben szinte mindig „benne van” az anya is.
Legjobb lenne, ha fölkeresnél egy család- és párkapcsolati szakembert (pszichológust). Több közül választhatsz; hidd el nekem, érdemes.
Köszönöm, de azt gondolom, anyámmal nem sokra mennénk…hazudik, képtelen az igaz mondásra…
Soha nem értettem, hogy milyen az apám és anyám kapcsolata, s azt sem, hogy egymás között hogyan vélekednek. Talán apám úgy gondoltam, hogy neki joga van engemet vernie, anyám ezért tett mindent olyan alattomosan. Az apám amíg „csak” vert, addig hetente 3x-4x, ki tudja, miért, mindig adott valami okot, megvert. Nem egyszerűen megvert, hanem majdnem minden alkalommal halálra ütött. Ilyenkor aztán a 120 kilós ember nem kimélte az alig 35-40 kilós testemet. Rúgott, taposott, ököllel vert, falhoz vágott. Ilyenkor a halált kívántam. Ott szuszogtam a földön, hányingerem volt a vér szagától és ízétől. Fájni nem fájt semmim, csak később. Inkább rosszabb volt, hogy sokszor a levegőért küzdöttem. Apám egyébként békén hagyott ezután. Nem kiabált velem sőt nem is beszéltünk. Amikor elkezdte a kis „játékát”, na az már keményebb játszma volt.
Anyám aljas volt. Rettenetesen aljas. Mindent sunyi módon tett. Ha otthon volt apám, akkor a fogai közt préselve becézgetett, hogy dögöljek meg, ringyó, minek születtem meg, szemétláda és ilyen finomságok. Körmeit mindig a felkarom vékony bőrébe vájta, mindig véreztem. Enni sokszor nem adott, azt mondta, azt nem szeretem. Néha kezembe nyomott egy darab kenyeret és az volt a napi kajám. Inni sem ihattam, mert lopom a vizet. Tudom, szégyen, de mindig úgy vártam, hogy leengedjen legalább a lépcsőház elé (mert játszani csak ritkán mehettem) vagy mehessek a suliba, mert olyankor a szemét tárolóból kukáztam kaját és abból a csapból ittam, ahol a kukákat kimossák. Sokszor a járdáról vakartam föl a rágógumit és olyankor olyan boldog voltam, hogy én is rágózhatok. Ropogott a fogam alatt a kosz, homok, de mennyei érzés volt.
Mikor apám nem volt otthon, az maga a pokol volt. Nem volt maradásom. Mikor anyám 9 éves koromban egyszál bugyiban elküldött otthonról, azt hittem, eljött a mennyország, de aztán a hajamnál fogva vissza ráncigált a második emeletre. Ütött ahol ért és ami a keze ügyébe került. Egy alkalommal a kés is a vállamba landolt, de sajnso nem lett nagyobb bajom. Ha apám éjszakás volt, mindig hajnalig kellett gubbasszak a könyv fölött. Iszonyú kemény volt a szék, s sokszor azt kívántam, hogy legalább most állítana fel órákra. Persze, mikor órákig kellett álljak, akkor meg az ellenkezőjét kívántam.
Bocsánat, azt hiszem, inkább befejezem. Szerintem ki leszek innen rakva, mert túl sokat írok. Bocsánat.
jaj, bocsi, nem voltam egyértelmű, ez nem jelent automatikusan családterápiát
Na, az utolsót felejtsd el, biztos, hogy nem leszel kirakva, főleg ezért meg végképp nem.
Tudom, hogy hihetetlen, ezt az iszonyú gonoszságot mással is művelték, ha nem is szóról szóra, de lényegében ilyet; nem csak pszichothrillerekben meg regényekben valami gonosz fantázia műve. Tudod, hogy Grimm meséi is megtörtént esetekből íródtak? (Aztán vmi műveletlen visszaírta őket pszichothrillernek, ami legalábbis furcsa.)
Nem vagy egyedül, nagyon hihetetlen ez most neked, de igaz. Sajnos.
Keress egy pszichológust, úgy mondom akkor, aki családi problémákkal foglalkozik; elég, ha megmutatod, amiket itt leírtál, ha nehéz elmondanod szóban!
„Soha nem értettem, hogy milyen az apám és anyám kapcsolata, ” – ezzel ne foglalkozz, az az ő „dolguk” akár pszichológiailag, akár ezoterikusan, most a te „szerepedet” kell megoldanod, de kell segítség, van!!! ne félj szakemberhez fordulni
Kleo, nekem ez nagyon sok(k), amit Te leírsz, nem tudom befogadni…ne kérdezd, hogy miért…egyébként teljesen tisztában vagyok azzal, hogy nem egyedi esetről vanszó, ezért teszem azt, amit teszek ….
Jó. Bocsáss meg, tudom, hogy túl sokat írok.
Elég annyi, amit érzel belőle. Járd az utad, ahogy Te érzed jónak.
Tudod Kleó, másnak is ugyanúgy fáj a problémája, mint Neked, s másnak is lehet hatalmas problémája, mint Neked. Nem ide szól, csak sok helyen olvastam a hozzászólásaidat. Tudod, én azt vallom, hogy mindenkinek a saját problémája a legfájdalmasabb. Mindenkinek van egy személyre szabott cipője, mely csak rá jó. Tehát senki nem tudja felvenni a másikét, mert nem lesz jó. Lehet azonosulni a másik cipőjével, de bele bújni nem tudunk. Kleó, ha nekem csak annyi bajom lenne, hogy fáj a hajam, Te lehet bagatellnek gondolod, de a fájdalmat én érzem, s nem tudhatod, miért fáj annyira. Nem bántásként írtam Kleó, de most ez kijött, ne haragudj. Úgysem olvassa más a bejegyzésemet, így nem más előtt bántottalak meg. A Te fájdalmadat Kleó én nem tudom átérezni, még ha hasonló is a cipőnk, mert Te másként éled meg, más szituáció, mozzanat bánt, mint mondjuk engem. Érted? Kicsinykét értesz?
Szia Árvalányka!
Bárki írta is azt az üzenetet, nem volt igaza. Akinek ennyire rettenetes dolgot kell feldolgoznia, az nem tud csak úgy, elhatározásból, nem gondolni rá.
El sem tudom képzelni ezt a történetet. Felfoghatatlan, hogy anyád így viselkedett, gyakorlatilag mindkét szülődet börtönbe kéne zárni. Bocsánat, ha ez erős volt, de így van.
Azt se tudom elképzelni, hogy nem vették észre a környezetedben — tanár, iskolapszichológus, VALAKI!
Szeretnék visszamenni a kicsi Árvalánykához és biztatni, hogy ő nagyon jó, de rosszul bánnak vele, amit egyáltalán nem érdemel meg. Hogy ő szeretet és kedvességet és megértést érdemel a szüleitől, de az nem ilyen, hanem egészen más. Hogy egyszer lesznek emberek, akik nem ilyen önzően és állat módjára bánnak vele, hanem úgy, ahogy megérdemli.
e
:O de én nem akartam bántani … senkit, értem, csak azt nem, h mi volt a bántó, tudom, ez meg az én problémám.
DE SOKSZOR BÁNOM MEG, HOGY ÉLEK ÉS KINYITOM AZT A HÜLYE, ŐSZINTE SZÁMAT!!!!
Szia Eszter!
Észre vették, tudtak róla, de hosszú, egyszerűen nincsen már erőm, energiám, kedvem leírni, értelmét sem látom! Gyűlölöm a kicsi énemet, legszívesebben megtaposnám!!!
Sose bánd, te még őszinte Ember vagy! (J. A. után szabadon.)
Írd tovább. Igen, bizonyára engem máshol szorít ugyanaz a cipő… Értem, és bocsáss meg.
… és írj tovább … … …
Befejeztem…feladtam…végeleg befejeztem azt, amit célomul tűztem ki..eldobtam a „második gyerekemet”, a küzdelmet, hogy tegyek a családon belüli erőszakért…most gyászolok….kurvára fáj és bele akarok halni….azt hiszem bele is fogok, mert így minden értelmét veszti…
Rúgd le a cipődet, vegyél Újat; és írj, írj tovább!
És feljelentetted?
Mert kéne.
Talán arról kéne írni, hogy most mi van, mert ha ezerszer leírod azt, ami történt, attól nem lesz jobb, de jó esély van rá, hogy itteni, helyi perverzek erre verik ki a farkukat. Én nem hiszem hogy ez jó eszköz arra, hogy bármi változzon. A Kékfény egyik legundorítóbb része amikor „rekonstruálnak” egy bűntényt, kvázi érdekessé teszik, és engem a nézőt a kukkoló helyzetébe aláznak. Ezért nem nézem a Kékfényt. Mert van a bűntény, vannak az áldozatok, és van a kispolgár aki szórakozik rajta. És ez azt elégíti ki, ezt az igényt.
[quote=Árvalányka]
Befejeztem…feladtam…végeleg befejeztem azt, amit célomul tűztem ki..eldobtam a „második gyerekemet”, a küzdelmet, hogy tegyek a családon belüli erőszakért…most gyászolok….kurvára fáj és bele akarok halni….azt hiszem bele is fogok, mert így minden értelmét veszti…
[/quote Ne add fel, veled vagyunk! Írd ki mi bánt, lehet attól könnyebb lesz.:)
Talán ha a törvény igazságot szolgáltatna, a lelked is nyugodtabb lenne.
Nincsen az a törvény, ami a múltat igazságossá tudná tenni….
hello Árvalányka
Nekem sem volt könnyű gyerekkorom sőt…azt hiszem nem is volt.
Bele is hasadt a csöppnyi tudatom.
De amit te leírtál az borzasztó.Már csak az felkavar ahogy olvasom.
Sajnos akaratlanul is megjelenik ellőttem képek hangok formájában a jelenetek többsége amit leírtál.
Nem tudom most milyen idős lehetsz
de ezen nem csodálom hogy nem tudod túl tenni magad.Nem szoktam ismeretlenül ítélkezni …és tudom hogy akkor nem tudtad még meg védeni magad.
De egy biztos ..ha létezne az a szupercsoda hogy ismeretlenként felismerném apádat
a mostani tudatommal és erőmmel..az egy nagyon
de nagyon fájdalmas napja lenne az öregnek !!! de életben hagynám hogy szenvedjen
…hogy mindennap farkasszemet nézhessen a levágott farkával ami előtte csüng míg szép lassan ki nem szárad ebben a negyven fokban …….
elnézést ..elkalandoztam
ink vissza se olvasom mit írtam ..tényleg bocsánat de nem törlöm vissza
hogy létezhetnek ilyen mocskos undorító emberek? …engem totál letaglózott !
pedig láttam az utcákon nem kevés szörnyűséget
Mindenesetre sajnálom a történteket és remélem hogy egyszer találsz megoldást arra
hogy ezen túl tedd magad.
Az öngyilkosság nem az ! Amíg tudatlanul elbénázod nincs is vele gond 🙂 De inkább ne ezt az alternatívát tartsd megoldásnak.
És főleg ne undorodj és utáld magad más bűne miatt.Főleg áldozatként. 🙁