Hová vezet a sárga lépcső?

HOVÁ VEZET A SÁRGA LÉPCSŐ?

 A vonatsínen túl csak egy utca áll magányosan a város határában.  

A Péterfy utca. Átvágok a gazos, vadvirágos mezőn, lábamon érzem a nyár ezer kis hírnökét, a cipőmbe ragadó toklászokat, akik gonoszak, őszinték és vidámak, mint a gyerekek. A házak ritkulnak, fogynak körülöttem, úgy sétálok át a Péterfy utcába, mint lefekvés után a valóságból az álomba.          

Még hallom  a rosszul szigetelt ablakomon átszűrődő keserves, monoton emberi nyöszörgést: kis, csenevész virágcsokrot szorongató öreg, büdös koldus siránkozik az utcán. ”Kérem szépen, vegyék meg a virágomat. Emberek, vegyék meg a virágomat. Legyenek könyörületesek, vegyenek  tőlem virágot.” Hallom az öreg szelíd és szomorú hangját, talán még a körülötte terjengő büdöset is érzem, ami szájbarágósan kontrasztos azoknak a hervadozó, mégis vidáman és életerősen piros és narancssárga kis virágoknak az illatával.  Látom piszkos, ráncos arcát, dohánysárga szakállát, és látom annak a sapkának a bojtját, amelyet még nyáron se vesz le a fejéről. A színes, kötött sapka bojtja vidáman himbálózik a marcona arcberendezés fölött.

Hülyegyereksapka. Így hívtuk az ilyet az iskolában.

 A következő pillanatban már alszom is, az iskoláról álmodom, az első szerelemről, málnafröccs illatú csókról, ami gyors ölelkezéssel végződött egy macskahugyos lépcsőházban. Csak az érzésre emlékszem, hogy fölhajtja a szoknyám, meg hogy minden ruhánkat áthatja a málnafröccs finom illata, de abban a rettenetes kapualjban már csak a macskahúgyszagra tudok figyelni. Egy másik álmomban három meztelen fiú szeret egyszerre egy büdös, fülledt szénbányában, az ipari forradalom idején. A harmadikban levéljáró madár vagyok, aki egy végtelen tavon egyensúlyozgat, egyedül. Csak én és a végtelen tó, tavirózsákkal. Van egy visszatérő álmom, a legfontosabb mind közül. Ez az álmom Joli nénié.Még mindig az álmaimon gondolkozom, amikor észreveszem, hogy már rég besétáltam a Péterfy utcába. Ez az utca még ezen a meleg, nyári éjszakán is csöndes és elhagyatott. Fülledt, júliusi éj. A Hold óriási narancssárga réztallér, váltópénzei a börtönablakként fölém rácsozódó, fémesen hideg csillagok. Miféle utca ez? Minden háza egy-egy kísértetkastély.

Régóta gondolkozom, hogy benyissak-e az utca legvégén álló, egyemeletes házba. Az elhagyatott Péterfy utcában is a legelhagyatottabb. Múltkor láttam, hogy az ócska vaskaput belökte valaki, valami félhülye öregasszony. Észrevette, hogy figyelem,  eszelősen vigyorgott rám, még intett is nekem és hangosan vihogott. Igazán nem lenne nagy dolog kinyitni azt a rozzant vaskaput, még rendes zár sincs rajta.  Benyissak? Ne nyissak? Számolom az utcaköveket, mindig az ’igen’ jön ki. A nehéz, rozsdás vaskapu valaha sötétzöld lehetett. Szerteágazó virág-és indamotívumok díszítik. Szecesszió. Hangulatos, korhadozó falépcső vezet föl az emeletre.

Mezítláb lépkedek a kísértetház lépcsőjén-  a sötétsárgára mázolt, roskatag falépcső recseg-ropog a lábam alatt, bosszankodik, dünnyörög magában, mint egy öreg, iszákos házmester, ha felzavarja álmából az éjféli látogató éles csöngetése.

Egy ilyen szép, régi ház emeletén: BÁDOGAJTÓ?

Az átkozott bádog!

A nyomor  közönyös és bamba ajtónállója.

Bádogajtó mögött tacskószerűen rövid és görbe lábakon álló bádogkád, hosszan kong-bong  a nyomodban, vigyázz, neki ne menj! A kád mellett nagy, nehéz konyhakredenc, üvege mindig beakad, megreped, hullanak a porcelán tányérok, porcelán csészék, kések, villák, kanalak, kiskanalak, sajtvágó kés, tortavágó kés, tésztaszűrő, rozsdás sajtreszelő, fémes illatú nagy konyhakés, köröz a levegőben a műanyag sótartó, borstartó, cukortartó, köménymagtartó,  a giccses kis porcelánfigurák, repül a porcelánsirály, nyargal a porcelánpuli, a levegőbe emelkedik a nagy, nehéz diófaszekrény, naftalinszagot áraszt, követi a nagy, nehéz diófaágy, fölötte feszület, szentkép, esküvői kép, keringenek a horgolt csipketerítők, bakelit lemezjátszó, valószínűtlenül óriási régi rádió, fekete-fehér tévé, félig leszakadt redőnyök,  megkopott kőporos falak, szürke tetőcserepek, pincelejáró, padlásföljáró, az egész ház örvénylik a szélviharban,  és eltűnik a gazos, vadvirágos rét felett a fülledt, piszkosszürke égen, akárha Cansasból Smaragdvárosba…

Bekopogok a bádogajtón. Joli nénit kellemes kávéillat lengi körbe. Lilásvörös, kopott házi pongyolát visel, és diszkrét, fehér szakállat. Még be sem mutatkozott, már tudtam, hogy ő nem lehet más, csakis Joli néni, az álmaimból ismerem őt már rég.

Joli néni meztelen, fröccsöntött műanyag kisbabát fürdet tacskólábú, kongó-bongó bádogkádban.  Az ósdi játékszer karja ki-be ugrál műanyag vállából,  hidegkék üvegszemén föl-le liffen szemhéja és sűrű, fekete szempillája.

Segítesz megfürdetni? -kérdi Joli néni derűs mosollyal. A bádogajtó vészjóslóan bevágódik mögöttem. Joli néni rám szegezi tekintetét- a hibbantak jellemzője szerint most egészen más kedélyállapotban van, mint fél perccel azelőtt. Ez őrült. Arca ráncos és kifejezéstelen, szemei riasztóan üresek, szája gonosz fintorra torzul, dühösen rám parancsol.  Megijedek tőle, nekiállok fürdetni a műanyag kisbabát. Tisztán hallom, hogy hátam mögött a bádogajtó kulcsa elfordul a zárban. Ez bezárt. Mostmár menni akarok, nem vágyom másra, csak hogy áttörhessem az ócska bádogajtót, leszaladhassak  a sárga falépcsőn, ki a kísértetházból, ki ebből az egész átkozott Péterfy utcából, át a vonatsínen, a toklászos, vadvirágos réten át, haza, haza, haza!

Kopogtatnak. Nyekereg a retesz, nyílik a bádogajtó. Vörösbarna, sörszínű sörény, elnyújtott birkapofa, széles, ostoba vigyorral. Joli néni barátnője.

Jaj  egyem meg, de aranyos, és mennyit nőtt, már olyan nehéz, mint egy sós zsák!– ő is babusgatni kezdi a műanyag játékot. Mintha csak elunta volna, váratlanul a kezembe nyomja a plasztik újszülöttet, és Joli nénihez simul.Értetlenül állok, kezemben az undok játékszer, le akarom ültetni magam mellé, de a barátnő gyilkos pillantást lövell rám.

-Mit képzelsz,  hát megfázik ott az a szegény gyerek!

Őrült ez is.

Eszembe villan, hogy bezártak.  Engedelmesen ölbe kapom hát a ‘kisdedet’,  ringatom, még dúdolok is neki. A két nő egy szempillantás alatt megnyugszik, majd szorosan összeölelkeznek. Négy súlyos, lopótök formájú öregasszony-mell simul egymáshoz, a barátnő végigcirógatja Joli néni fehér pihés arcát, és hosszan, szenvedélyesen szájon csókolja. Lágyan végigsimít nyakán, vállán,  majd lefejti lilásvörös pongyoláját. Ő maga lezseren kibújik kinyúlt,  sötétkék alapon hosszanti fehér csíkos melegítő szettjéből. A két hájas, korosodó barátnő szenvedélyesen öleli, csókolja egymást, anyaszült meztelen.

Hányingerem támad. Joli néni bepréseli súlyos testét a bádogkádba, csak elefántszerű bal lábát lógatja ki belőle lazán, barátnője az öle körül tevékenykedik. Megrémülök, a döbbenettől a lélegzetem is eláll, kiejtem kezeim közül a játékszert.

 A félkarú műbaba a lábam elé zuhan- a lötyögő végtag végleg megadja magát, tőből kiesik, és elgurul a padlón. Joli néni fájdalmasan felordít, eltolja magától a barátnő fejét. Meglepő gyorsasággal és könnyedséggel kipattan a bádogkádból.Haragosan elindul felém, elefánt léptei alatt recseg-ropog a parketta.

Hát így állunk? Te kis cafka, hát így vigyázol te a gyerekre?-őrjöngve nekem ront, üt-vág, ahol csak ér, karomat rángatja.

Mindenem sajog a fájdalomtól, szemhéjam duzzadt és nehéz, jó nagy pofont kaphattam… Azt se tudom, mióta fekhetek itt, eszméletem vesztettem.

Ezek elvertek.

Föltápászkodom, vállam a kongó bádogkádba verem. Földöntúli fájdalmamban lüktető vállamhoz kapok. Csontbaszúró, jeges döbbenet! Nincs karom! Levágták, letépték, megbosszultak! Uram atyám, segíts meg! Segítsen valaki!

Fehér, fertőtlenítőszagú köntös, szürke kecskeszakáll, kerek, csehovi szemüveg. Ez orvos. Honnan kerülhetett ide? Nincs időm ezen elmélkedni. Levágták, letépték a karom, nincs többé kezem, a doktornak kötelessége segítenie rajtam!

-Önnek agyára ment a saját bűne, maga gyilkos! Majd pont én fogok segíteni magán, amikor megcsonkította azt az ártatlan gyereket! A maga karja  ép és egészséges, és egyáltalán nem is értem, mi szüksége a karjára, amikor magának szárnyai vannak!– kiabálja az orvos, megragad valamit a hátam mögött, puha, fehér pelyhek hullanak a nyakamba.

-Levágták a karját. Méghogy levágták. Ki hallott még ilyet?–zsörtölődik a csehovi doktor, majd határozott léptekkel az ajtó felé indul, zsebében kulcscsomó csörög. Utánairamodok, semmi mást nem akarok, csak szabadulni végre ebből az átkozott kísértetkastélyból! Rohanok a kecskeszakállas után, ki akarok szabadulni innen, de szárnyaimmal beakadok a mennyezet fagerendáiba. Hófehér pihések, majdnem akkorák, mint én, mégis szinte súlytalanok. Akkor nőhettek, amikor elájultam Joli néniék pofonjaitól, vagy ez a két átkozott boszorkány varázsolta rám őket?!

Már megint csak elmélkedem ahelyett, hogy követném az orvost, és végre itt hagynám ezt az egész kísértetkastélyt, és hazamenekülnék. Az ajtó fülsértően becsapódik, kulcscsomó csörren a zárban. Amíg én újdonsült angyalszárnyaim tanulmányoztam, az orvos itt hagyott, és gondosan kulcsra zárta a kijáratot maga mögött.

Egy bolond öregasszony bosszúból levágta a karom, mert leejtettem egy játékszert, amelyről azt képzelte, hogy eleven kisbaba, a levágott karom visszanőtt, egy rejtélyes orvos szárnyakat növesztett rám, most meg itt maradtam egyedül, összezárva egy visszataszító, félkarú műanyag babával; már azon se csodálkoznék, ha megelevenedne.

Hatalmába kerít a félelem. Teljes erőből nekiugrom a bádognak, de az erősebbnek bizonyul nálam, és az ajtó nem nyílik.

Hiszen én szárnyas lény vagyok, az ablakot pedig nem zárhatták kulcsra!

Nekirugaszkodom, könnyedén suhanok fölfelé, egyre följebb és följebb, átadom magam szárnyaim angyali könnyűségének. Hogy engem bezárjanak? Hogyan is gondolhatták? Súlytalanul lebegek, előttem a határtalan kékség, távolodom ettől az átkozott kísértetkastélytól.Sokemelet magasra emelkedtem már, felülről látom az utcát, a várost, a vonatsíneket. A végtelen szabadságtól remegni, émelyegni kezdek, kék-fehér szédülés fog el.Erőm elhagy, szárnyaimmal egyre bágyadtabban csapkodok.

Piszkosan, sárosan ébredek, vállam, hátam sajog a fájdalomtól. Már megint elájultam volna? Megszédülhettem az átélt izgalomtól, meg a magasságtól,  angyalszárnyam megfáradt, elájultam és lezuhantam.

De hová lettek a szárnyaim? Vérző tarkóm tapogatom,  a szárnyaknak nyoma veszett-már ha voltak egyáltalán.

Egy rémálom ez az egész, és én mindjárt felébredek.

Csak most lettem rá figyelmes, hogy tetőtől talpig porhanyós, fekete piszok borít. A városszéli vonatsínen dübörgő tehervonat tetejére zuhantam. A legközelebbi állomáson leugrom a vagonról, megtudakolom, hogy egyáltalán merre járok, és hogy juthatnék haza.Éles, fülsértő dudálás, majd szinte észrevétlenül lassítani kezdünk. Minden erőm és bátorságom összeszedve  a két vagon közti ütközőre mászom, és lekászálódom az állomásra. Átvágok a gazos, vadvirágos réten, cipőmbe toklászok ragadnak. A bakterház üres és kihalt, az utca legvégén álló egyemeletes kísértetkastély. Ebben az elhagyatott Péterfy utcában is a legelhagyatottabb. Nekivágok a Péterfy utcának, innen már csak pár lépés, és végre otthon vagyok! A ház rozsdás vaskapuja nyikorogva megnyílik előttem, a korhadó, sötétsárga lépcsőn két alak közelít felém. Egy fehér köpenyes, kecskeszakállas férfi, mellette lilás pongyolában egy  óriás termetű idős asszony.

Itt a gyilkos!–üvölti a nő, és elefánt testével elállja az utam.                               Megvagy!-kiált a fehér köpenyes férfi, közben hideg, csontos kezével megszorítja a vállam.

Amíg én Joli nénivel dulakodtam, a csehovi doktor mögém szaladt. Ezek bekerítettek.A kétségbeeséstől remegve, zokogva könyörgöm, hogy engedjenek el, nem csináltam semmit, hadd mehessek végre haza!Behurcolnak a házba, a rozsdás vaskapu becsapódik mögöttünk.Esélyem sincs kettő ellen, segítségért kiáltok, de magam sem hallom. Némán tátogok csak, sajgó testem ernyedt, és élettelen, mint egy rongybaba.     A korhadt falépcső örvénylik, hullámzik alattam. Joli néni hangját hallom a távolból, mintha a tenger zúgna. Monoton, halk morajlás.

Joli néni egyre csak mondja a magáét: most legalább megtanulja, hogyan kínozzon halálra ártatlan csecsemőket, egy életre megjegyzi majd, hová vezet a sárga lépcső!