Ez a hideg, fagyos téli nap is úgy kezdődött, mint a többi, mégis minden kicsit más volt. A kisgyermek indulásra készen állt.
– Életke, mit szólnál, ha ma elkísérnélek az iskolába?- kérdezte az anya.
– Ma nem dolgozol?
– Nem, szabin vagyok.- felelte mosolyogva.
– Az jó, akkor gyere Mami.
Az iskoláig vezető 15 perces út nagyon hosszúnak tűnt. Mintha az idő is húzná önmagát, mintha meg akarna állni, mert érezte, hogy valami fog történni. A romos épület előtt állva a búcsúzkodás is hosszabbra sikerült, mint általában. Az anya két kezébe fogta gyermeke arcát.
– Kicsim, tudod, hogy nagyon szeretlek?
– Tudom mami, mert minden nap ezerszer elmondod és érzem is a lelkemben.
Átölelték egymást, mindig így búcsúznak, de ez az ölelés szorosabb volt, melegebb, s nem akartak a karok engedni.
– Mami, te remegsz.
– Tudod, hogy mindig fázom.- mosolya alig volt kivehető sápadt arcából, de szomorú szemeiből sugárzott gyermeke iránt a szeretet.
– Tudom, még nyáron is.- kacagott a gyermek.
– Menjél Drága, legyél nagyon okos, vigyázz magadra.
– Vigyázok mami.
– Imádlak Kicsim!- kiáltott utána.
– Én is imádlak!
Szívére tette a kezét, majd intett egyet, így tett a gyermek is. Ez volt az ő jelzésük egymásnak, így mutatták távolból, szeretlek.
Haza érve az anya gondosan előkészített mindent. Régóta készült erre a pillanatra. Egész életében küzdött, millió csatát vesztett, s úgy érezte, már végleg elesett. Évek óta lelkét halottnak vélte, csak a teste vitte tovább, s elérkezettnek érezte az időt, így már nem mehet tovább. Egyedül volt gyermekével, nem számított senkire, sok száz barátja volt az interneten, mégsem volt senkije. Mindig a gyermekének élt, a legdrágább volt neki az életben, ám azt gondolta, anyának sem érdemes. Már csak vonszolta magát, csak küzdötte a napokat, a szíve mást mondott, az elméje tiltakozott. Még egyszer alaposan átgondolt mindent.
Nem tehetem ezt a gyermekemmel, jobb anyát érdemel. Mindent elrendezett maga körül, a szert már régen beszerezte. Lefeküdt az ágyra, a fiolát a szájához emelte. Fél úton remegő keze megállt, s egy csepp méreg csordult végig az ajkán. Egy másodperc volt csupán, s erre az időre minden megállt, még a föld sem forgott. A világmindenség bízott, hogy leteszi a kezét, ám egy gyors mozdulattal nyelte le az anya.
Soványra fogyott, meggyötört teste csöndben huppant hátra, a szív még erőltetve pumpált egyet, a tüdő még kipréselt egy csöndes leheletet. Egy könnycsepp gördült utolsó útjára, a test még rándult egyet, majd elernyedt. Dühös lett a Föld, szórta villámait, záporozva sírta fájdalmát, hogy egy csepp veszett el az élet tengeréből.
Szerző:
Blog kommentek: 875Blog bejegyzések: 15Regisztráció: 16-01-2015
A kislány pedig akkor és ott örökre elveszette a reménybe vetett hitét átvette édesanyja minden fájdalmát és onnantól ő cipelte tovább.
Ez nagyon szomorú 🙁
ezt azért írtam, mert valahol ezt érzem legbelűl… :'(
Sokszor nehéz tovább küzdeni, sokszor nehéz felállni és újra harcolni. Talán a gyerekek, akik megérdemelnek egy esélyt. Ők azok, akiknek megadhatjuk, amit mi nem kaptunk meg. Akik boldoggá tehetnek, akik boldog felnőttek lehetnek. Nekünk talán ezért kell kitartani, hogy a gyerekeink boldog felnőttek lehessenek.
Ezt szépen írtad Nadin:)….szeretem a gyerekek társaságát, egyszer majd jó lenne nekem is, bár félek, milyen anya lennék, meg most még nem sok esélyt látok rá…….
Kitartást Nektek a gyerekneveléshez! Szeretetettel: Remina
Átjárt a fájdalom ahogy olvastam.
sajnálom….