Ma a gyerekem ismét kiverte a hisztit, mert egy játékban nem ő győzött…

annyira keservesen sírt, annyira megértettem a bánatát – és a dühöngését is tk. – aha, ez egy győztes fajta, mondok magamban, ez igen, ez felborítja a házat, ha nem ő győz…

na jó, jó, de azért lassababn a testtel…

jó fél órába telt, amíg megnyugodott. és láttam, ahogy bírkózik a nagy érzelmeivel – ő ajánlotta aztán, hogy csináljunk mást, és láttam, hoyg nagyon nagyon küzd azzal, hogy lenyelje a könnyeit és továbblépjen a „sérelmén”.

aztán mikro kicsit lenyugodott, mondtam neki, hogy néha a részvétel fontosabb, mint a győzelem. sé hogy a dühöngésével elrontja a játékot. meg a más örömét is.

és hoyg én voltam az utolsó – mégis jól éreztem magam velük.

az nagyon jó, hogy győzni akarsz, kisfiam, de veszíteni is tudni kell.

és értem msot már, anyaként, hogy most jön a megmagyarázós-nevelgetős műfaj…

elmagyarázni dolgokat. mert már megérti.

hogy pl. nem lehet így meg úgy viselkedni bizonyos helyeken, helyzetekben… szeretettel, türelemmel, nagyon nagyon sok szeretettel megszelidíteni a kis vadócot.

nem kisbaba már.

iszonyatos frusztrációk és dühök és szomorúságok tombolnak benne, – és ezt kell mind megszelidíteni.

de most már bizony keményebb fokozatra kapcsolhatok, és néha fájdalmat is kell okozni – ez mondjuk már pici kortól kezdve így van – nem fizikai, hanem lelki fájdalomrólv an szó, amit a gyerek átél, amikor rájön, hogy nem mindenható…

de cserébe megkapja a valóságot. és egy kis szeretet és vigasztalás is anyától.

nagyon nehéz dolgok ezek, értem én…

de azért menni fog!