„A magány, az igazi, az öntudatos egyedüllét az életben nem büntetés, nem is sérült és beteges elvonulás, nem különcség, hanem az egyetlen, emberhez méltó állapot.” (Márai)
Borderline személyiségzavar és mániás depresszió. Még mindig fáj a „diagnózisom”, de vágyom is rá, hogy számolhassak vele. Pedig szerintem nagy kamu az egész! A „mániás szakaszt” másállapotnak nevezem, így érthetőbbé válik a lényeg. Szerelmes vagyok a világba, szenvedélyesen szeretem, mint egy mélyen szerető, jó szerető. Aztán várom, hogy szüljek valamit a világtól. Utálok szembesülni a szolipszizmus gondolatával! Állandóan abban élni- rémálom! Hogy mész a boltba, Aloe verás üdítő 409 Ft, korpás buci nemtom mennyi, kávés tejital… MI A FENE ÉRTELME VAN AZ EGÉSZNEK? ÜRES, ÜRES, ÜRES, persze írogathatsz, zenélhetsz, meg rajzolhatsz is, járhatsz egyetemre vagy akármi, de kit érdekel, szűk ez az egész, szűk és félelmetes is, mondd, mások miért futkorásznak, miért sietnek, mi ez a győzni akarás, bennem nincs meg, bennük miért van? Elfolynak a szavaim, kotorászok az agyamban, mint amikor ki akarsz jutni egy szobából, de nem találod a kulcsot, pedig több kulcsod is van hozzá, az egész egy labirintus, kulcsok rendszere kéne, a kulcsok rendszere a nyelv, máskor spontán betalál a kulcslyukba, de most csak csörömpöl a fejemben az egész kulcscsomó.
Ilyenkor csöndes fizikai közelségre vágyom, hogy legyek Peter Pan, legyen egy árnyékom a talpamhoz varrva, aki velem van mindig, nem csak akkor, ha süt a nap, ne csak akkor lássam, ha hátulról süt rám a nap. Ezt az egészet sutba kéne dobni! Belefeledkezni a részletekbe, ahol az ördög lakik, mert a futkorászóknak a részletekben lakik az ördög, ez köti le őket. Esetleg nem értékelik, nem elemezgetik annyit a kapcsolataikat, nem keresik az összefüggéseket, tehát nagyon nincsenek „másállapotban”, de jó az úgy nekik, mert boldogok a lelki szegények. (Ennek van egy sokkal szebb olvasata is, hogy boldogok a lelki szegények, mert lelkük mindig kész a befogadásra, sose lehet elég gazdag). Vagy nem látják, hogy milyen apróságok, lényegtelen semmiségek után futkorásznak, de számukra ezek a lényeges dolgok. Nincsen itt Eigenzeit, megélt idő, de persze az Eigenzeit is lehet egy semmiség, egy jelentéktelen üres szó, csak nézőpont kérdése. Ha nem érted meg, akkor lényegtelen, hogy kicsi, vagy nagy-e a gondolat.
Aztán hirtelen elvetéltem, vége szakadt a másállapotomnak. Pedig van benne valami, ami megőrzendő lenne. Mert az tart fönn minket, ami közös bennünk, és a másállapot lényege a közös meglátása. Ha szerelmes vagy, katarkteálod a szerelmedet, eggyé válsz vele, személyiségetek összeolvad. „Mániásan” katarkteálod az egész világot, márpedig a tudomány és a művészet célja (az emberiség célja) épp ennek az egységnek a megtalálása. Az örömszerzésen kívül, ami talán pont a magasztos cél átéléséből vagy megsejtéséből fakad. Ebbe igazán jó belefeledkezni, de közben nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy a somlói galuska is jó dolog, tudatosítanod kell, hogy te szereted a mazsolát, illetve ha átázik és megdagad, akkor nem, ellentétben másokkal, akik szárítva utálják, ellenben odavannak, amikor a zafttal teli kis gömböcske szétpukkad a szájukban.
Ez a jó például a bor filozófiájában, ahol HB megteremti, és leírja ezt.
Ne légy örökké valakitől-valamitől függő, Robinsonként rendezd be a saját kis szigetedet! Érdekes, ha történelmi távlatokba helyezem ezt az egész „betegséget”, szent és profán viszonylatába, akkor elmosódnak a határok és elfogadhatóbbá, természetesebbé válik a „másállapot” is. Vagy megégetnek miatta, esetleg szent leszel, vagy egyik se, csak elfogadod. Mint a vallásban. Közösségi élményeid, vagy akár látomásaid („függőségek, kényszerek, pszichózisok” stb.) is szépen elrendeződnek és beilleszkednek.
Talán jobb az egészet hitnek nevezni.
Hitnek sok mindenben, elsősorban önmagadban. Nélküle nincs mérce, hogy amit csinálsz az jó-e, hogy van -e értelme, nevezhetjük etalonnak is. Nézzük például a Tízparancsolatot.
A klasszikus etalon. Amikor elveszted benne a hited – és direkt nem tudást írok, mert a tudás az más – tehát amikor elveszted a HITED, a zuhanás ott kezdődik. Raszkolnyikov is tudta, hogy NE ÖLJ, de nem érezte, vagy picit mélyebben, nem hitte, hogy nem ölhet. Újra kell olvasni a regényt, de így utólag, talán túlságosan felszínesen, vagy madártávlatból, -ami lehet jó is-, nekem épp arról szól, hogy Raszkolnyikov visszaszerzi ezt a hitet.
A mi nagy nyugati függetlenségünk látszólagos. Jó dolog-e, hogy van egy laptopom? Érdekes, mert mindig a függetlenség fogalmával társítják,, hogy kint fekszel a virágos réten, és lám, még ott is csüngsz a hálón stb. Függővé tesz, ugyanakkor lehetővé teszi a kapcsolódást, a nagy egész megszerkesztésében segít, ami életed célja lehet. Ez az egész „függés” valakitől, vagy valamitől egy életviteli kérdés, a függetlenedés hosszú, gyötrelmes belső utazás, kiegyezések sora önmagaddal, hasonló ahhoz a folyamathoz, mint mikor szépen, fokozatosan, és tudatosan próbálsz megszabadulni életed szerelmének kínzó emlékétől, a fájdalomtól és a kudarcaidtól, és megtanulsz önállóan létezni.
„Tudod, az ember felébred éjjel és levegő után kapkod. Kinyújtja kezét a sötétben, és egy kezet keres. Nem bírja megérteni, hogy a másik nincs többé, nincs a közelben, a szomszéd házban vagy utcában. Hiába megy az utcán, a másik nem jöhet vele szemközt. (…) Ebben a kancsi, delejes, mágikus állapotban, a várakozó és nélkülöző szerelmesek lelki állapotában van valami a hipnotizáltak önkívületéből; olyan a pillantásuk is, mint a betegeké, akik ájult-tikkadt pillantással, lassú szempillafelvetéssel, a delejes álomból ébrednek. Ezek nem látnak mást a világból, csak egy arcot, nem hallanak mást, csak egy nevet. De egy napon felébrednek. Körülnéznek, a szemük dörzsölik. Már nemcsak azt az arcot látják, pontosabban, azt az arcot is látják, de homályosan. Különös érzés ez. Amit tegnap még nem lehetett elviselni, úgy fájt és égetett, ma nem fáj többé.
Ülsz egy padon és nyugodt vagy.”
Szerző:
