Gyakorolja az írást a gyerekem. A kis „i” tetejére egy picurka, alig látható kis pöttyöt tesz. Mondom neki: ez így nem nagyon látható. egy kicsit nagyobb pöttyöt tegyél. Erre rajzol egy nagyobbacska karikát és besatírozza… 🙂 Mondom neki – nézd, megmutatom, hogyan… Mert ez így meg túl nagy. Türelmetlenül ledobja a ceruzáját és elszalad…
Zeneiskola: minden kedden és pénteken megyünk az zeneiskolába. Péntekenként kap egy fagyit is az óra végén. Namost már rendre cirkuszol kedden is, hogy ő fagyit kér… Én hajthatatlan vagyok – és sírva, rúgkapálózva, az én biciklimet rángatva, rongálva jövünk haza. Én rendíthetetlenül és türelmesen mondogatom neki – majd pénteken…
Szerző:
Blog kommentek: 6891Blog bejegyzések: 381Regisztráció: 31-10-2010
Olyan jó, hogy ennyire szereted a kisfiad! Nekem sokszor hiányzik hogy érezhessem, hogy anyuék így szerettek volna engem…
Szia, Harmony, annyira jól esik, hogy ezt írod.
Igen, sejtem…. Nagyon sokan vagyunk ezzel így.
Álmodom arról, hogy egyszer írásba foglaljam a gondolataimat arról, hogy mennyire sok türelem ,szeretet és egészséges önfegyelem és érzelmi kontroll kell a szerettetteljes gyermekneveléshez…
most mennem kell – hív a gyermekem! 🙂
Harmony, itt vagyok újra.
Jársz teraphoz? az segít feldolgozni a rossz emlékeket…
és akkor hirtelen előbukkannak a szeretet apró nyomocskái is!!!
képzeld, én most emlékszem rá, hogy anyuék is akartak nekem egyszer születésnapi partit rendezni. hát tudod, az művészet. az nem úgy megy ám, hoyg bármelyik szülő tud olyat rendezni a gyerekének!
amikor az én osztálytársaim egyszer eljöttek, hát csak ugráltak az ágyon, emlékszem.
és anyámék tök ki voltak akadva, programmal persze nem készültek, nem tudták ,azt hogyen is kell csinánéli – és hát nem is hívták meg többé a barátaimat…
a legnagyobb bánatomra…
és korábban csak vádaskodtam, hoyg miért is nem volt nekem rendes születésnapom.
hát – mertnagyon sokat kíván a szülőktől…
nagoyn sokat.
és nem csak a születésnap.
az a szülő, aki gyermekként maga nem részesült sok pozitív figyelemben és feltétlen szeretetben, aligha fogja tudni egészésgesen szeretettel nevelni a gyerekét…
nagyon nehéz műfaj ez .
bárcsak egyszer tényleg meg tudnám írni….
már rengeteg mindent értek belőle…
Drága Amarilla,
az eszemmel tudom, hogy nagyon szerettek Anyuék, emlékszem mindent megtett értem Anyu és nagyon is türelmes volt mindig velem, még akkor is ha rossz voltam, és tényleg mindent megadott nekem ami létezik. Apu is, meg mindig énekelt nekem, meg vitt ilyen séta túrákra. Egyszer talán nekem is volt „szülinapi party”-m, de mivel nem volt olyan sok barátom (pl osztálytársak nem, mert azoktól picit visszahúzódtam mindig), így csak 1-2 gyerek volt a „party”-mon 🙂 De most hogy így leírtad ezeket, tényleg nem mondhatom azt hogy Anyuék nem szerettek, sőt! Csak talán az a baj, hogy sok sérülést kaptam főleg a suliban osztálytársaktól, mert nem mertem nyitni feléjük, mindig magamba fordultam. Azt nem tudom hogy miért voltam ilyen, meg még mindig. És igazad van, azért az ember ha visszagondol és szerették, akkor azért tudja ezt látni és értékelni. Csak sokszor az van bennem, hogy sokat szenvedek az életben, és ezért néha „hibáztatom” Anyut és Aput, de ez nem igazi hibáztatás, inkább csak kétségbeesés a világ milyensége miatt. Én Tudom hogy nagyon nagyon szerettek engem is meg tesómat is, és még mindig szeretnek, mert Anyu is és Apu is mindig felhív, és mindig kedvesek, csak nekik is sok a gondjuk. Tudod nálam ez olyan, hogy inkább a saját szenvedéseimet kivetítem valakire, de nem komoly, csak inkább az, hogy sokszor nem vagyok jól és ez a baj. De szeretem a szüleimet nagyon, és sokszor segítenék nekik, csak eléggé önállótlan vagyok, meg beteg is sajnos. Szóval ha belegondolok én nem is hibáztat(hat)om őket semmiért, mert mindent megadtak amit csak szülő megadhat. Csak most hogy felnőttünk tesómmal, már talán ők is (a szüleim) elfáradtak és nem tudnak annyi mindent adni, vagy úgy viszonyulni. Tudod nekik sok a gondjuk, nehéz életük van, és megértem őket, hogy nehéz. Csak azért sokszor hiányzik valami, és nem tudom kitől is „várjam” a megoldást, ha nem a szüleimtől. De nagyon jól neveltek minket, mindig szeretettel és szeretetre. Én is így nevelném ha lenne gyerekem. És örülök, hogy nálatok is így van ez. 🙂 Persze nem lehet semmit tökéletesen csinálni, mert nagyon összetett dolog az élet, de lehet JÓL csinálni, vagy úgy hogy a legjobb legyen. Szerintem Te biztos nagyon jó szülő vagy. 🙂
Ja ne haragudj, nem válaszoltam a kérdésedre: Teraphoz nem járok, hanem van egy pszichiáterem, aki mindig beszélget velem sokat, ha megyek hozzá, tudod ő neki nem fizetünk semmit, mégis nagyon sokat foglalkozik velem, tényleg le a kalappal. Ő végülis teljesen olyan mintha a terapeutám lenne, de mondjuk nagymamám mégjobban (nála lakom). Mamám mindent megad nekem, mindent megenged, ami már volt hogy baj volt, valaki mondta ezt nem kéne, de nyilván nekem ez jó, hogy mindent szabad, csak lehet hogy mégsem lesz ez rám a későbbiekben előnyös hatással. Mert az a gond, hogy nem tudok megállni a saját lábamon, ami engem is zavar, és igyekszem ezen változtatni, csak nehéz úgy, hogy mindent megkapok. Illetve ez jó nekem, csak nehéz így megváltoznom. Mert nincs igazi motiváció a változásra. Mondjuk magamtól elvárom a maximumot, már amit meg is tudok tenni. Pl magammal kapcsolatban igényes vagyok, főleg a kinézetemmel, és hogy ne tegyek rossz benyomást. Szerintem az, ha elfogadják és szeretik az embert, az mindenképp pozitív, de lehetnek ebből problémák, de szerintem még mindig ez a legjobb és legjárhatóbb út, ha a boldogságot nézzük, a boldogság szempontjából. Sajnos sok problémám van, főleg az önállótlanság és az elzárkózás, magamba fordulás. De nem érzem magam nagyon boldogtalannak, szerintem másoknak sokkal nehezebb dolguk van.
Még azt hozzátenném, hogy nekem 16 éves koromban elváltak a szüleim, ez elég nagy törés volt. Apu egy másik nőt talált magának, és ezért váltak el. De még utána is tartottuk a kapcsolatot, én Anyunál maradtam meg tesóm is. De Apu is rendszeresen látogatott minket, de azért mégis szörnyű volt az egész, hogy elváltak. Meg az is, hogy költözni kellett egy gyönyörű kertes családi házból, egy kevésbé jóba. Szóval azt mondhatom, nekem volt egy nagy törés az életemben, ennek ellenére azt mondom, jobb hogy így történt, hogy elváltak minthogy úgy maradtak volna együtt, hogy már nem szeretik egymást. Én megértem Anyut, hogy nem akarta tovább a házasságot úgy, hogy Apu megcsalta… nekem ez szörnyű törés volt, de Anyunak még rosszabb lehetett. Ne haragudj, hogy kitértem erre, csak most valahogy kijött ez belőlem.
Szia, Drága Harmony,
köszönöm a bizalmadat, és hogy ezt mind ide leírtad…
igen, ahogy mondod, az élet nagyon söszetett dolog.
a terap és egy jó terápia abban segít, hogy az ember minél reálisabban lássa a saját helyzetét és a világot…
a lelki betegségekkel az a helyzet, hoyg néha túl rózsaszínre, máskor meg túl feketére találjuk festeni a világot (és a szüleinket is!) – és egyik sem igaz…
nagyon nehéz eltalálni a megfelelő árnyalatokat… rettentő sok pepecs munka… évek, sőt, most már nyugodtan modnhatom, évtizedek!!! kemény munkája!!!
de ha egyszer megtalál az ember egy jó árnyalatot!! – akkor aztán nagyon nagyot lépett előre!!!
(emlékszem, a Monet kiállításon olvstuk anyuval, hogy legtöbb képét elégedetlenül befejezetlenül hagyta. Olykor a segédjét szalasztotta el a nagyobb múzeumokba, hoyg ott nézzen meg pontosan egy képet, hogy azon milyen színek vannak… – így kereste a megfelelő színt a saját képein…)
hát, nagy bíbelődés ez az egész… és a kis fájó rossz emlékeket ugyanúgy meg kell nevezni és újra átérezni, mitn a jóra törekvés emlékeit.
türelem, türelem.
sztem is jó, hoyg szeretetet kapsz. figyelj magadra továbbra is, és szeresd magad.
ez az egyik legfontosabb tényező a gyógyulásban. hogy türelmes és jó légy magadhoz.
ölelés
a.
Olyan Kedves vagy, köszönöm a jókívánságokat! Remélem, hogy sok-sok boldogságod van a kisfiadban, de amint látom ezzel nincs is gond 😉 Igen az élet nehéz olykor, de vannak jó pillanatok, netán órák benne. Tényleg úgy van ahogy írod, hogy vagy túl rózsaszínben látunk mindent vagy túl sötéten, de valahol a középút lehet az igaz. Vagyis inkább az, ahogy mi megélünk egy-egy dolgot. Mert lehet hogy valami nem olyan szuper, de ha mi csodásnak éljük meg akkor az csodás. És fordítva is. Ha valami nem olyan rossz, de mi nagyon rossznak éljük meg, akkor az rossz. Hát szerintem mindent az ember érzései és viszonyulása határoz meg a dolgokhoz. És mindig lehet végülis dönteni, hogy hogy akarjuk megélni. Nekem az a szerencsém, hogy képes vagyok elvonatkoztatni, és valahogy „kilépni” a negatív történésekből, és kivülállóként rátekinteni. Így, ha valami nagyon bánt, csak különválasztom magam a rossz dologtól, és kivülről megfigyelem. Persze van úgy, hogy ezt nem olyan egyszerű, de mivel sokat gondolkozom a dolgokon – túlagyalós típus vagyok 😀 – így már rájöttem pár „megfejtésre” az élet dolgaival kapcsolatban. Na meg időm is van erre. 🙂 Minden jót kívánok Nektek Szeretettel, és szerintem JÓL csinálod, nagyon JÓ szülő vagy! Tudom, néha nem egyszerű a gyereknevelés, de megéri! 😉 Mondom ezt úgy, hogy tudom mit és milyen sokat kaptam a szüleimtől. 🙂
Jó éjt! 🙂
Amarilla! Ez a ceruzaeldobás szerintem teljesen rendben van az ő korában. Az persze más dolog, hogy te se hagyd annyiban a dolgot, mégha neked sem lehet egyszerű ez több okból is. És a „csak” pénteki fagyi is! De ehhez neked is,- mint minden szülőnek aki jól akarja szeretni a gyerekét- nagy lelkierő kellhet!!!! Szóval sok kitartást és lelkierőt kívánok !!!! És ezért majd ha kicsit nagyobb lesz a kisfiad hálás lesz hidd el!
UI: Annyira jó,hogy megosztod ezeket a dolgokat. Engem például egy csomó mindenre ráébresztett/ráébreszt kiskori meg „nagykori” magammal kapcsolatban. És segít megerősíteni, h. sok mindenért ne a szüleim hibáztassam, hanem véletlen rossz döntéseik sorának amit ők nem tudhattak, mert ők nem voltak olyan szerencsések, hogy TA-ra járhattak. Nekem ezt még mindig tudatosítani kell magamban sajna.
De te szerintem nagyon jól csinálod, mert a TA-s dolgok tudása egy dolog, de ilyen következetesen végigvinni -művészet.
Ne haragudjatok hogy talán „off”-olni fogok.
Én is szeretem a gyerekemet. Mind a hármat. A legkisebbet is, aki idegen helyként tekint a világra, mint aki rossz bolygóra született. Neki idegenek az emberek, idegenek a magyarázatok, semmitmodóak a figyelmeztetések, a fegyelmezés oedig hatástalan. (lenne) Igyekszem megérteni őt, már 11 éve. Igykszem minden erőmmel türelmes lenni, amikor éjjelente átrendezi a család fekvési szokásait, amikor 3-4x kel, amikor naponta 200x kell elmondanom neki ugyanazt…Amikor le kell mondanom arról, hogy akár 2-3 órát magamra fordíthassak. Amikor a két másik fiam nekem szegezi a kérdést: és ránk, ránk mikor jut(-ott) időd anya? Amikor hulla fáradtan, de egész napos menetben pakolom az általa dobált tárgyakat…Amikor inadekvátan nevetve tépi a ruhám nyakát. Amikor minden evése erőszakba, vagy zsarolásba torkollik, mert ő nem eszik magától, és a 11 évéhez a 17,4 kg siralmasan kevés…
De bevallom, baromi nehéz. Szedhetem én az OLwexyát, a Frontint, 17 éve akár, már nem erről szól a dolog. Fáradt vagyok. Mert belefáradtam. De választási lehetőségem nincs. Az autizmus olyan „egyet fizet hármat kap” üzlet. „Megfertőz” egy ártatlan kisgyereket, és kicsinálja a család másik 4 tagját. Ez a nagy büdös helyzet. És senki, de senki nem érti, aki nincs benne, vagy akinek ( elnézést ha szeméyleskedem) „csak” aspi a hozzátartozója. Próbálja meg valaki egy ép intellektusú, de nem beszélő nukleáris autistával.
Szia Lipuszandi!
Teljesen megérem, hogy nagyon nehéz lehet. Sajnos az autistákkal nagyon nehéz. Szerintem le kéne üldöd és átgondolnod mi lenne jó a családnak. Lehet, hogy kereni kéne a gyereknek egy bentlakásos inmtézményt. Sok anya azt gondolja, hogy ezzel árt a gyernek, meg hogy rossz anya, de szerintem ez nem így van.
A gyerek legalább olyanok között van, ahol „sorstársai” vannak egymástól is tanulhatnak és képzett személyzet vigyázz rájuk. Kicsit talán jobban is önnáló lehet. Az meg már egy jelzés szerintem, hogy a 2 másik fiad is hogy érez…..Szerintem le kéne ülnötök és átbeszélni a helyzetet. És keress esetleg sorstársakat a neten, ők is sokat segíthetnek,tanácsot adhatnak….
Szia, Lipuszandi, nem, nem volt off, most láttam csak, hogy írtál!!
egyetértek Akbarral, keress segítséget… és igen, internetes fórumon is, sorstársakat!
én ezt találtam. Kiindulásnak hasznos lehet – van telefonszám és e-mail cím is.
http://www.aosz.hu/index.php/kiadvanyok/esember-archivum/45-20043/331-autista-gyermeket-nevelalk
majd írj, hogy boldogulsz…