Állok a kupi tetején és tépem a hajam…. 🙁
Na, azért nem ennyire tragikus a helyzet, csak majdnem…
És eszembe jutnak a hajléktalanok, akik csak gyűjtögetik a sok rongyot és nem mernek semmitől megválni… – mert érzelmileg kötődnek persze, a hülye múltjukhoz, aprócska kis tárgyakhoz, amikhez egy morzsa szeretet tapadt – és nem merik eldobni maguktól. meg aztán leht, hogy még jó is lesz valamire!!
szegény anyám jut eszembe, ahogy minden hétvégén csak „lomtalanít és lomtalanít és lomtalanít”…. és soha nicns egy nyugodt perce, csak „lomtalanít és lomtalanít”…
Ami persze csak azt jelenti, hogy a nem kellő holmikat leviszi a raktárba és ott gyúlik és gyűlik és gyűlik és gyűlik a lim-lom…
hoygan fogom én ezt másképp csinálni????
kell ismét egy szakember???
nem találom a módját a lakberendezésnek, a rendnek. Hogy valaminek van helye és azt megtalálom.
Olvastam egyszer egy cikket, amiben volt egy aprócska picicske utalás arra, hoyg tipikus ezeknél a betegeknél (melyikeknél, talán mindegy is ) -hogy „nem találom a kulcsom”.
Vagy a szemüvegem, vagy az éppen aktuális fontos dolgot.
Ettől meg tudok őrülni.
Rájöttem, hogy ez egy tudattalan manáver, hogy ne kelljen elindulni otthonról.
Ez egy kötőerő, ez helyettesíti a köldökzsinórt, ezzel a tranzakcióval pontosan leírjuk azt, ahogy függünk az anyánktól…
Hogy valami hiányzik, valami örökké hiányzik és ettől nem tudunk elindulni a saját utunkra….
Változtatni szeretnék!!!!!!!!!!!!!
Szerző:
