Négy éves voltam, amikor anyám szólt, hogy „hozz egy tollat apádnak!”
„Honnan” – kérdeztem nyávogva, már a jól bejáratott játszmánkat játsszva.
„Te ne kérdezz!” – villámlott anyám szeme, és már kaptam is a hatalmas pofont. Akkorát, hogy eleredt az orrom vére. láttam, hogy ezen még ő is meglepődött. De csak egy pillanatra. Mert dacos voltam én akkor már, és nem sírtam. Talán, ha sírtam volna, megsajnált volna. De így nem. Sőt. Még keményebben bánt velem.
Hát így .
Első osztályos voltam, amikor a szépírást akarta anyám gyakorolni velem.
Odaült az iskolásfüzetem mellé és egy fogassal a kezében ordibált velem, hogy ne menjek ki a segédvonalakon kívülre. Csoda, hogy az osztályban nyílt színen bepisiltem?
Hetedikes voltam, amikor a néptáncruhámat próbálgattam. anyám ollóval támadt nekem, hogy azonnal tegyem le azt a rongyot, különben miszlikbe szétvágja. És magából kikelve üvöltött, ohgy „kiheréllek! Kiheréllek!”
Most, hogy ezt legutóbb felidézte nekem, azt mondta, hogy ne hazudjak, ő ilyet nem mondott. Ez neki nem a szavajárása. – mondtam neki, ohgy sjanálom, akkor is ezt mondta. elhiheti, én emlékszem rá.
erre meg azt mondta, ohgy tudja, hogy be akarom őt dugni a pszichiátriára.
és azt is mondtam neki, hogy ő még hároméves koromban is csavarhúzós ajándékokat vett nekem…
Nem régen tudtam meg, hogy anyám nem mondta meg a munkahelyén, hogy gyerekei vannak. Titokban tartott minket egészen 10 éves korunkig!! – csoda, ha úgy éreztem, mintha nem is léteznék??
Azt meg mintha büszkén mesélné, hogy úgy nézett ki sokszor a mh.én, mint egy őrült. Szanaszét állt a haja. – most már tudjuk, hogy ez az idegeskedéstől van. Sztem ugyanúgy, mint a sárga szeme. Állati ösztön, felborzolni a haját?
tesóm – most – szakkönyveimet neki adom, mert nekem már biztosan nem fognak kelleni. Bőröndszámra hordom haza a könyveimet… – legutóbb kértem, ohgy a Bambit adja nekem. Hát mit mondjak, elég erőszakosnak kellett lennem ,hogy végül mégis ideadja.
na, ezek után mondom az anyámnak ,hogy elhoztam a Bambit a tesómtól, erre meg ő ráugrott, hogy az az övé, és adjam neki oda.
istenem. mennyire mohók és kapzsik és semmit nem tudnak megköszönni és viszonozni…
kell ez nekem, de tényleg?
nem kell…
el vagoyk képedve.
azt hiszem, kész, befejeztem a terápiámat. nincs több gyötrő emlék talán.
mindet megsirattam. nagyon érdekes, ohgy véges a fájó emlékek sora… hogy is ne lenne véges? – egyszercsak elfogynak……
érzem, hogy könnyebb vagoyk. érzem, hogy korábban tudok felkelni, érzem, hogy van kedvem dolgozni.
érzem, hogy egy új korszak következik az életemben.
Nagy boldogság, hogy a tesóm ngaoybbik gyerekével tudok az interneten már társalogni. Tudom neki mondaéni ,hogy ő különleges, és ő el tudja mondani nekem, ha valami bántja. ez nagoyn jó, és nagoyn örülök neki. vigasz a tenger keserűségben.
hiszen részt akarok venni a nevelésében! hiszen olyan sok borzasztó hatásnak van kitéve! szeretnék neki segíteni, hogy boldogabb és elégedettebb legyen!
a másik gyerek viszonylag jól van most. vele majd később talán sikerül egy kapcsolatot kialakítani. ha ott vagyok velük, akkor szívesen játszik velem. ennek is örülök.
a tesóm – hát, vele nagoyn nehéz. ő is beteg, értem én.
Szerző:
