ÉLET ÉS JÁTSZÓTÉR
Elhagyatott kis játszótéren üldögélek egyedül, egy vörösre mázolt betonpadon. Azon gondolkodom, hogy miben hasonlíthat a hinta vagy a libikóka a létezéshez. Az ember, ha szorult helyzetben van, vagy valamit meg akar magyarázni, de végképp semmi jó ötlete nincs, akkor előáll egy akármilyen légből kapott hasonlattal, a hasonlatokba ugyanis az égvilágon bármit bele lehet magyarázni.
Könnyen bizonyítható az okoskodás, miszerint e két eszköz és az élet fogalma közti kapcsolat mindkét esetben ugyanaz lehet: egyszer fent, egyszer lent.
A libikóka esetében ahhoz, hogy én felemelkedjek, valaki másnak a hinta velem szemben levő végére kell nehezednie, és én olyan magasra emelkedem, amennyire a partnerem(nevezzük így) lesüllyed a másik végen. Viszont ha én bizonyosodom nehezebbnek, akkor én süllyedek és ő emelkedik. Erről eszembe jut, hogy az imént említettem a hintát, amihez szépen odasétálok, ha foglalt, akkor kivárom a sorom, majd alkalomadtán elfoglalom a helyem a hőn áhított boldog révületben. A hintán másoktól független vagyok, és magam koordinálom a játék mozgását, hogy mennyire lengek ki, milyen magasra repülök, aztán ellököm magam a talajtól, amihez jobb esetben már hozzá sem érek, amíg csak ki nem ugrom a hintából, vagy valaki meg nem fogja a láncot, és akaratom ellenére meg nem állítja azt. Nem minden hinta egyforma.
Vegyük jobban szemügyre például a jól szituált, rendes családapa által épített hintát a kertben, amin a gyerekek összevesznek, hogy ki is üljön bele előbb. Majd jön a jól szituált, rendes anyuka, aki felállít egy szabályt, amit a gyerekeknek követniük kell a hinta igazságos használata érdekében. Ha ez a rend megborul, a hintát az apuka lebontja. Vegyünk egy másik példát, a ma esti randira a fiúnak semmi ötlete sincs, a lánynak viszont születésnapja van.
A lány egyszer tett egy olyasféle megjegyzést, hogy gyerekkora óta megszállottan imád hintázni. Találkoznak a megbeszélt helyen, majd a fiú elvezeti a lányt egy gyönyörű, páros hintához. Beleülnek, közösen hajtják a mesés szerkezetet. Pár perc után a lány észreveszi, hogy a két hinta valamiért sehogy sem akar egyszerre mozogni, ekkor megállítja és sírva elrohan. Mivel a fiút ledöbbenti az eset, a lány után szalad, próbálja megvigasztalni.
Mégis hogy képesek egyesek arra, hogy két, egymástól ennyire különböző eszközt egymás mellé építsenek, s legfőképpen miért egy gyerekeknek szánt játszótéren, mikor a helyes használatot még a felnőttek sem értik?
Ha ráültetnénk két egymástól független, ugyanabban a szakmában dolgozó vezérigazgatót a libikókára, akik teszem azt, hasonló társadalmi megbecsülésben részesülnek és közel azonos anyagi helyzetben vannak, rögtön keresnék az ellentéteket és a hasonlóságokat egymásban, elindulna a rivalizálás, az éppen lent haladó lentről, a fent haladó fentről méregetné a másikat.
Mindkettő jobb akar lenni- ezért kérdéses az, hogy mikor melyikük kerül felülre. Vagy félholtra verik egymást (sajnos az egyik nélkül a másik nem tud a libikóka magasabbik felére jutni), vagy esztelenül lökdösik el magukat a talajtól, hogy akárcsak egy pillanatra is a libikóka legmagasabb pontjára jussanak, s megérezhessék, milyen is odafent…
Ezt úgy képzeljük el, mint mikor két gyerek azon versenyzik, hogy melyikük tud nagyobb várat készíteni építőkockából. Ugyanannyi „alap” áll mindkettő rendelkezésére, és az idő sincs megkötve. Feltehetően nem egyforma tempóban haladnak majd, ezért amelyikük hátrányba kerül, az megpróbálja ledönteni a másik gyerek már félkész erődjét. Majd a sértett nekiugrik az őt ért károkat viszonozva, és lerombolja a még álló várat is.
Így közel tíz perc alatt megint eredeti szerepkörükben tetszeleghetnek a libikókán, de már egyiküket sem érdekli, hogy ki kerül feljebb, csak hogy meg tudják-e állítani, de a mérleghinta csak suhan megállíthatatlanul, egyszer az egyik kerül feljebb, másszor a másik, míg az elején erőteljes mozdulatok kellettek a szerkezet beindításához, most az mintha önmagát tartaná lendületben. És már kész is a mókuskerék, amelyből szinte lehetetlen kikerülni.
Most azt gondolom, ha nekem választanom kéne, a hintát választanám, mert abból bármikor kiugorhatok,
de miért ne tehetném meg ugyanezt a libikókával is?
Nem hagyhatom figyelmen kívül azt a tényt, hogy a libikókán ketten ülünk, és ha arról valamelyikünk leugrik, akkor a másik a földre zuhan és összetöri magát.
Így amelyikünk előbb akar kiszállni, az jön ki jobban a dologból, de ha ezt a partner is észreveszi, akkor ő is azon lesz, hogy ő legyen az, aki hamarabb leugrik. Ez így logikus. Innentől kezdve a tét a lehető legnagyobb- életben maradni. Vagyis elhagyni a libikókát-lehetőleg sérülésmentesen.
Kedves accatone!
Bizony ez a libikóka-eset elég drasztikus módon játszódott le az életemben a válás előtt(több, mint 20 éve). Kimerülten, de mégiscsak ki tudtam szállni, az ex-férjemnek meg meghagytam azt az élvezetet, hogy úgy érezze, ő járt jobban, hiszen neki az anyagiak voltak fontosak, ezért meg én nem voltam hajlandó veszekedni. Ez már jócskán a múlt, de akkoriban kegyetlenül megszenvedtem….
Loni2
Szia Loni! Ezek a ‘libikóka-játékok’ iszonyat fárasztóak tudnak lenni, főleg ha egy energiavámpírral játssza az ember… Lényeg, hogy kiszálltál!
És most ‘hinta’? 🙂
Szia kedves Accatone!
Hát, az, amiről az előbbiekben írtam, az bizony egy „energiavámpírral” volt. Azóta sajnos, mégegyszer beleestem ugyanabba a csapdába, de szerencsére hamar észrevettem, hogy: vigyázat, vigyázat, megint ki kell szállnom, – de ez is elég nehéz volt, de nem annyira, mint az első. Ennek jó egy éve. Hogy most mi van…????…. Egyelőre csak nézem, nézem a libikókákat, meg a hintákat…. a földön csücsülök, nemigen tudok felállni….
Üdv.: Loni
Én is a földön csücsültem, és borzasztó nehezen vettem rá magam, hogy egyáltalán a hintába beszálljak, persze még mindig könnyebben vettem rá magam, hogy beszálljak egy hintába, mint egy libikókába, hiszen ehhez a játékhoz csak én kellek, és nincs szükségem partnerre. Persze sóvárogva figyelem a libikókákat, és remélem, hogy egyszer nekem is újra sikerülhet majd ez a játék, bár egyre kevesebb reményt látok rá… :S