…avagy gondolataim a depresszív epizód alatt.
Ahogy a tükörbe néztem nemrégiben, egy mondat fogalmazódott meg bennem, és tegnaptól ezt érzem jórészt, mivel tegnap kezdődött megint ez a depis szar, a két kisebb kilengéstől tekintsünk el… Ja, a mondat, igen: nagyon csúnya vagyok. De tényleg. Ritka az, ha szépnek látom magam, hát most nagyon nem érzem magam annak. Hiába imádom, hogy picit rózsaszín vagyok, gyűlölöm magam, az egész arcszerkezetemet, és nem tudom mi a francot tud szépnek látni rajtam/bennem a barátom is, bár ő is két napja nem is írt semmit, gondolom jól mulat Hollandiban, talán még kipróbálja az ottani kurvákat, mielőtt hazajön állítólag vasárnap… Normál körülmények között nem gondolnék ilyenekre, nem is feltételezném, de ilyenkor… áh.Utálom azt is, hogy sosincs pénzem, mindig csóró vagyok, és már néha úgy érzem, engem a pénztelenség fog a sírba dönteni, mert mindig ez a kurva pénz áll az utamba, nem tudom megvalósítani az álmaimat, és így a jósnő is hazudott, mert Fortuna richtig hogy nem áll mellettem, mert akkor el tudnék menni vhová nyári munkára, d ebben a retkes országban nem lehet hová, mondjuk kár csodálkozni rajta. Legszívesebben aludnék, mert folyton attól félek, kitör rajtam a sírás, már most is szorítja a torkomat, szerintem jobb kialudni ezt és remélem ó mennyire remélem holnap legyen már égre jókedvem mert így csak szenvedek és nagyon utálom ezt az érzést. Régen ilenkor enyhítettem magamon egy pengével, de már nagyon rég vágtam meg magam, így már nem merem, mert rohadtul félek a fájdalomtól, nyugtatót meg azért nem merek bevenni, mert félek kiütne egész éjjelre, vagy épp felpörgetne és azért nem tudnék aludni. Isten és a központi idegrendszer útjai kifürkészhetetlenek. Az is idegesít, hogy mindig kibaszottul egyedül vagyok, holott most egyáltalán nem igényleg semmilyen társaságot, de akkor is. Mi a francért nincs az életemben(közel) olyan ember legalább egy aki 100%-osan megértene és nem választana el tőle többszáz kilométer? Ilyenkor jó lenne gyógyzereken élni nekem is, hátha kirángatnának ebből a mélabúból, de nem akarok kísérleti nyúl lenni… Csak azzal vigasztalom magam, hogy majd túlleszek rajta, túlleszek ezen is, mint mindig, hisz nem tarthat örökké, de mindig félek, hogy mi van ha mégse múlik el… Már folynak a könnyeim, és van egy hülye szemhéjtusom, amit kár használnom, mert hiába törlöm le, akkor is csípi a szemem, ha bekönnyezek. Pedig tartós és jó tus, csak ez a hátránya.
De most őszintén, mi a francért sírok? Fogalmam sincs, de talán nem is érdekel… Ilyenkor szeretnék normális lenni, én miért nem lehetek az? Minek ezek a hangulatzavarok? Minek, ha csak tönkretesznek? Néha már rendesen rettgek a depis fázistól. A cica vigye el.
Na jó, nem nyavalygok többet, alszok. Az hátha segít.
Amúgy csak azért írtam ezt a bejegyzést, hogy elmondjam:
….kismacska akarok lenni. Egy fekete kis cicamica.
Szerző:
.