Úgy imádom, mikor beszélek valakinek (aki elvileg bipoláris) a problémámról, és rögtön ő is diagnosztizálni akar, vagy épp beleköt abba, hogy hány éves vagyok. Oké, tudom, nehéz megállapítani a diagnózist és sokszor évek kellenek hozzá, de ő sem szakember, könyörgöm. Ahogy én sem. Ha állítok ezzel kacsolatban valamit, mindig hozzáteszem, hogy tévedhetek én is, meg a pszichiáter is. Egyébként is, „egyéb bipoláris affektív zavar”. Basszus, ez még semmi konkrét. Attól, hogy én annak érzem magam, könnyen meglehet, hogy egész más bajom van. De idegenek két mondat után ne akarják már tudni az egész életemet.
Egyébként épp nem rég beszéltem egy ürgével, külföldi, de sokat tanult a mentális betegségekkel kapcsolatban, meg ilyenek. Szerinte bipoláris II lehetek, mivel nincsenek hallucinációim. Hálistennek. Kiskoromban voltak. De az már régen volt. De persze ez is csak egy tipp. Lehet jobban járnék, ha elmennék tényleg egy pszichiáterhez. Legalább tudnám, miújság van pontosan. Ahelyett, hogy itt nyavalygok. Igen ám, de mégse megyek. Mert félek. Pedig valamit tenni kéne.
Mert ez így sehogy se jó.
Szerző:
A bipoláris betgség súlyos szakaszaiban, bizony, lehetnek hallucinációid!
Pedig még nem volt rá példa, csak kiskoromban, arra konkrétan emlékszem.
Amúgy ami az életkort illeti, szerintem csak itt Mo-n vannak annyira elfoglalva vele, hogyjaj mert csak 19 vagyok. A külföldi csoportokban olvastam, hogy nem ritka, ha valakit 14-16(!!) évesen diagnosztizálnak. Persze, lehet „serdülőkori hiszti” is, de egy pszichiáter csak érti a dolgát, ha azt mondja valakire, hogy bipoláris.
„Serdülőkori hiszti”: ILYEN NINCS! Az bizony általában előjele, e bipolárnak, és/vagy Bordinak…