Biztos vagyok benne, hogy nálam az étkezési zavaraim gyerekkoromban alakultak ki a szüleim kényszerességei miatt. Nagyon ellentmondásos volt hozzáállásuk. Egyrészt’: mindig kellett reggelizni, ebédelni (húst enni-kiskoromban utáltam), vacsorázni és csakis a kijelölt helyen, időben. Másrészt’ pedig az édesség jutalom, azt csak akkor ehettem, miután „végeztem” a „rendes” ételekkel.
Nem voltam kövér gyerek, de negyedikben (8 évesen) és nyolcadikban (14 évesen) kicsit ducibb lettem. Már előtte is azt hangoztatták szüleim, hogy -miközben ők tömtek-hízásra hajlamos vagyok, és mikor kétszer ducibb lettem, akkor aztán képzelhetitek milyen megalázó, fárasztó és hoszas prédikációkat kellett végighallgatnom. Kamaszkoromban 175 centihez sikerült 64 kg-ról lefogynom 56-ra. Még akkoris kövérnek láttam magam, sőt voltak olyan soványmániásak, akik ijesztgettek, hogy egy grammal sem szabad többet híznom, különben milyen csúnya leszek.
Aztán 21 éves koromban sokat dolgoztam, fáradt voltam, és valahogy önkéntelenül jött, hogyha eszem, akkor jobban bírom a munkát. egy év alatt 8 kg-t híztam. Aztán visszafogytam. Majd teltek az évek, és mikor ismét nagy volt rajtam a nyomás, akkor ettem és dagadtam. Aztán sikerült lefogynom megint, persze már nem az áhított 58-60 kg-s súlyra, de egy elfogadható külsőre. Közben rengeteget foglalkoztam a témával. Mikor egyedül éltem akkor az is jó volt abban, hogy nem kellett főznöm, össze-vissza ehettem, lehetett koplalni, nem kellett senkire tekintettel lennem.
Ma ugye tudtam főzni, de dühös vagyok, mert nem álltam meg, hogy be ne lakmározzak alaposan. Igyekszem pedig úgy felfogni, hogy én csak a séf vagyok, nekem nem kell egyáltalán ennem. Sajnos viszont szeretek enni és jól főzök. Aztán meg ha már eszem, akkor bennem is megvan az, hogy addig, még ki nem pukkadok.
Több gyógyult anorexiás barátnőm, ismerősöm könyörgött, hogy ne akarjak az lenni, mert borzalmas kijönni belőle, a kórházban pokoli volt etc. Tudom, de azért jó lenne tartósan koplalni tudni.
Szerző:
