Egyperces mítosz

 

Sziszifusz és a kavics

 Sziszifusz unatkozik.

Nem túl izgalmas elfoglaltság egész nap föl-le görgetni egy sziklát a hegyoldalon. Sziszifusz minden izmát megfeszítve görgeti örök kísérőjét a lejtőn, ám egyszeriben úgy érzi, hogy terhe talán most könnyebb, mint az előző körben.Csak káprázat az egész- gondolja, és vágyálma szertefoszlik, akár a tintacsepp a vízben.A gondolat szétáradva folyja körül Sziszifusz elméjét, miként egyetlen tintacsepp is az egész pohár vizet lilára színezi. “Büntetésem örök, végleges, visszafordíthatatlan. VISSZAFORDÍTHATATLAN -gyűlöletes egy szó!” A fáradt és közönyös arc elborul. Ám az örök bűnhődő valami őszinte megkönnyebbülést is érez, a kődarab mintha tényleg veszített volna a súlyából. Sziszifusz immár derűsebb arccal görgeti maga előtt az egyre  kisebbnek és könnyebbnek tetsző kőtömeget, dúdolgat és fütyörészik. Egy szép napon azon veszi észre magát, hogy már csak egy időtől megkopott, apró kis kavicsot rugdos könnyedén maga előtt: föl-le, föl és le. Kellemesebb, mint a hatalmas sziklával erőlködni, de a mechanizmus ugyanaz. És Sziszifusznak ez a „föl-le”fárasztóbbá válik, mintha a saját sziklájánál is nagyobb köveket kellene km-es távolságra elhajítania.De miután eldobná? Kő nélkül már nem Sziszifusz lenne többé.Vagyis-így Sziszifuszibb, mondhatni, „jobban Sziszifusz”, mint kősziklából lett kis kavicsai teljes hiányában.

 

 A kőszívű Teremtő meg nem szánná se az unatkozó, maga előtt könnyed kis kavicsot rugdaló  Sziszifuszt, se a nagytekintélyű sziklából ócska kis kaviccsá alázott jelentékeny kődarabot.

 

 Sziszifusz, volna-e kedved lerogyni egy kicsit a lejtő tövébe?

 

Rugdosnivaló, jelentéktelen kiskavics, lennél-e újra szikla?

 

Föl-le, föl és le…

            Föl-le, föl és le…

                        Föl le, föl és le…

 

“míg a Teremtő élettelenül le nem rogyik felhőlakosztályából.”