A mondabeli tövismadár csak egyetlenegyszer énekel életében, de akkor szebben, mint a föld bármilyen más teremtménye…
Egyetlen csodálatos dal, az élete árán. De akkor az egész világ elnémul, őt hallgatja, és Isten mosolyog az égben. Mert a legeslegjobbnak mindig fájdalom az ára… Legalábbis a monda szerint.
A madár, begyében a tövissel, változhatatlan törvénynek engedelmeskedik; nem tudja, mi űzi-hajtja, hogy fölnyársalja magát, s dalolva haljon meg.
Amikor a tövis beléhatol, még nem tudja, hogy a halál közeledik, csak dalol, dalol, amíg csak annyi élet van benne, hogy egyetlen hangot kiadjon.
De mi, amikor a tövisre fölnyársaljuk magunkat, mi tudjuk. Mi értjük. És mégis, mégis megtesszük. Mégis megtesszük.
/Colleen McCullough: Tövismadarak (The Thorn Birds)/
Szerző:
A sorozatot láttam, a könyv is volt a kezemben, de nem olvastam el, csak kikerestem belőle egy részt.
Nagyon megfogott az a jelenet, amikor a pap (Ralph atya) először találkozik a Sydney Penny által alakított kislánnyal. Úgy éreztem, hogy első látásra beleszeretett és ezt én is átéltem, éreztem.
Lehet, hogy elolvasom az egész regényt.
Érdemes elolvasni nagyon szép
„