Mondom a férjemnek – Janett szerint a férje, Theo, utálja azt a városrészt, ahol mi (és tk. ők is) lakunk.
Látom a férjem arcán, hogy szerinte J. egy hülye picsa, és tök mindegy, hogy mit mond, amúgy is T.nek van igaza.
Hm. Mondom tehát neki – T. mindenképpen máshova akar költözni, oda, ahol az előző házasságából született lánya él az anyjával.
Férjem nagy helyeslően bólogat – tk. ez egy értelmes szempont, nem? – mondja.
Hát igen, mondom én. Ha nekem lenne ott egy fiam, hajlandó lennél odaköltözni?
pf, ez egy hipotetikus kérdés, válaszol kitérően.
De mégis, hajlandó lennél odaköltözni? – pffffff, pffff, ez egy hipotetikus kérdés, és mosolyog.
Mikor harmadszor is megkérdezem, akkor kétségbeesetten felkiált – drágám, miért vagy te ennyire fanatikus???
tényleg, – miért vagyok én ennyire fanatikus?
tk. azt már mindketten értjük, hogy nagyon nehéz nekünk zöldágra vergődni, hiszen én egy konfliktusos, veszekedős, drámai környezetben nőttem fel, ahol röpködtek a tányérok – ő meg egy mosolygós, minden rendben van, jaj, csak nehogy konfliktus legyen belőle – szerű álboldog és mélyen, mélyen boldogtalan családban.
ha én valamit meg merek kérdezni háromszor, és szeretnék rá választ kapni, azt a férjem már feszültségként érzékeli, bezárkózik, megsavanyodik, és haragszik rám, hogy elrontottam az estéjét.
lesz ez még jobb is, már dolgozunk rajta… 🙂
és ma tudtam sírni is egy kicsit, és tudtam 4 éves lenni …