Amikor Norvégiába költöztünk, az első télen még eszembe sem jutott síelni.
Pontosabban, ha jól emlékszem, ezen az első télen egyszer kocsit béreltünk, és véletlenül betévedtünk egy sícentrumos hotelbe, ahol mi is kölcsönöztünk sílécet. Óriási élmény volt, jó volt a hó, és nagy baj nem történt.
A második télen megvettük a cuccot, aztán kétcsíkosat teszteltem, tehát maradtam a fenekemen, a babával a hasamban.
Aztán vagy 3 tél is elmúlt megint síelés nélkül, pontosabban már a megszületett gyerekünkkel barátokkal elmentünk mégis síelni, ők vigyáztak a gyerekre, amíg mi bénáztunk a lankákon.
Na, hát ez a második alkalom, ez egy tragédia volt. A síbotra valahogy sikerült úgy ráesnem ,hogy totálisan hátrahajlott a hüvelykujjam, és hónapokig fájlaltam. Ráadásul jeges volt a pálya, és örökké a seggemre estem, de ráadásul még a fejemet is mindig sikerült jó alaposan odavágnom.
Akkor úgy döntöttem, hogy nem, én már öreg vagoyk ehhez, így fogok meghalni, sítudás nélkül és kész.
Igenám, de itt Norvégiában már az óvodásokat is hurcolják síelni, mint annakidején minket ötödikes korunkban úszni Budapesten.
És mivel oviban dolgozom, ezért hát nem tudom elkerülni a síiskolát, még ha akarnám sem.
Most már két alkalommal voltam a síiskolában a gyerekekkel úgy, hogy én is aktívan tapostam a havat. És megértettem, hogy nekem sem kell gyorsabb tempóban fejlődnöm,m int a kis óvodásaimnak. Szépen lassan, óvatosan, kitartóan, majd én is megbarátkozom azzal, hogy jaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaj, csúúúúúszik!!!!!!!!!!!!
A síiskolábavn egyébként teljesen sík terepen járkálunk a gyerekekkel a bemelegítéskor, és énekelünk, meg ugrálunk a lécekkel a lábainkon, meg megtanulunk felállni havon fekvésből….
aztán persze tanultunk egy kicsit emelkedőnek is felfelé menni, meg onnan lecsúszni. nagyon be voltam tojva, de valahogy mégis sikerült nekem is lecsúsznom esés nélkül, mindjárt első alkalommal.
Második alkalommal pedig egy másik helyszínre kellett mennünk, mert már alig van hó, és egy erdei részen gyakoroltunk – abból állt az egész óra, hogy sítalpasan járkálva meg kellett keresni a szemünkkel a plüssállatokat a fákon. magyarul – minden eszközzel próbálják elfeledtetni, hogy fáradozni kellene a sílécekekl a lábunkon. Mondjuk én aztán abszolút el is kellett h ogy felejtsem, ohgy sítalpak vannak rajtam, rossz viasz volt ugyanis a lécemen, és a frissen esett hó (ami állítólag amúgy is nehéz téma mindenkinek) – kb. 5 centi vastagon, tömbökben ráragadt a lécemre, és meg sem tudtam mozdulni vele.
Mindezekkel együtt – (és egy óriási síelős gyerekrendezvény után, ahol nagoyn nagyon megértettem, ohgy muszáj síelni vinnünk a kisfiunkat, ha törk, ha szakad) –
ma, hétvégén, váratlanul, lelkesen bejelentettem a cslaádnak, hogy hajlandó vagyok én is lécet csatolni a lábamra, és egy családi síelős napot megpróbálni!
(a férjem sem egy síbajnok, de ő legalább sokkal nyitottabb volt a témában mint én, ő vitte pl. a gyerekünket a síiskolába hétvégenként januárban és februárban, és ő is vett néhány órát)
natehát, ma nagy lelkesen – olvadó hóban – kicaplattunk az egyik közkedvelt nemfizetős sífutós sípályára. Mivel alig van mrá hó, kevés síelő volt – remek alkalom a számunkra, ohgy félősen, kezdősen, bénán, óvatosan mi is ráálljunk a kitaposott sínyomokra……………
És elképesztő nagy sikerélményem van!!!!!!!!!!!!
Alig tudom elmondani!!!!!!!!!
mindössze háromszor estem el, mindháromszor a bal fenekemre, ajajaj, ez bizony nagyon, nagoyn, nagoyn sajgósan fáj, még most is érzem!!!!!!!!! – de hát végre mégsem a fejemet csináltam agyrázkódásosra!!! (már nem hátrafelé dőlök, és nem kicsúszik a lábam a testem alól – inkább kanyarban esek el, ahogy bedőlök-fékezek.)
Azt is megtanultam ,hogy kezdőknél a síbot csak akadály – mindenki botok nélkül kezdi!!
Megtanultam ma azt is, hogy valóban, ahogy a fiamtól láttam, legtuttibb, ha az ember félig leguggol és kissé előrehajol. Ahogy a gyerekemet néztem, leguggolva szinte mindenféle lejtőn le tud jönni, egészen ügyesen!! 🙂
Ma bekanyarodnom is sikerült úgy, ahogy!!!!!!!!!!!!!! – ez azért egy erdei pályán nem hátrány!! 🙂 A nagy öles fákat az út mentén végig félve méricskéltem, őszintén szólva…. azt mérlegelve, hogy ha nekimennék, vajon milyen sérülésekkel úsznám meg a dolgot!!??
Aztán ma kipróbáltam egy dolgot – azon a lejtőn, amin elestem, másodszor is lejöttem – és ELHATÁROZTAM, hogy NEM FOGOK FÉLNI!!!!!! – És másodjára valahogy világosság gyúlt az agyamban, hogy az a lejtő nem is olyna meredek, mint ahogy elsőre kinéz – és valóban. Ugyanúgy, ahogy autóval veszi az ember az emelkedőket meg a kanyarokat, ha az ember ráérez, akkor már nem olyan veszélyes az egész. (nem vezetek, nincs autónk, de valahogy így képzelem)
mint egy hulla, olyan vagoyk. agyilag is. nagoyn koncentráltam, és két órát síeltünk, egészen elképesztő teljesítmény mindannyiunktól!!!
Régen nem értettem, mi a fene a sport a síelésben – az ember áll a lábán és kész.
hát azért nem egészen…
sajog midnenem, a fiam ment ma a lécein, mint egy tank, mindössze egyszer esett el, és hálistennek már túlvan a kezdő gyerekek nyafogásán!! Még csak négy és fél éves, de már meg van fertőzve, már van sikerélménye, már jobban szereti, mint fájlalja, már akarja és törekszik a gyakorlásra, jobbításra. Óriási dolog.
És most már apa és anya is vele vannak!! ez is óriási dolog!!
de a holnapot azt hiszem, mégis kihagyom. vagy mégsem?? 🙂 meglátjuk 🙂
Szerző:
