Kesergés

Nem tudok vagy nem akarok segíteni anyámnak? Külső szemlélő szerint sosem fogom megbocsátani neki, amiért világra hozott.
Könnyen lehet, hogy ezért vagyok ellentmondásos a természetemet és a gondolataimat illetően.
A francba, ez már nem is keserűség, hanem annak egy következő fokozata, ami bennem van, amikor érzelmileg padlóra kerülök.
Miben segítsek egy Parkinson-beteg embernek? Van néhány dolog, amitől agresszív leszek, és ilyen a „gyengeség”. Megtapasztaltam a saját korlátaimat, és tudom, hogy gyengének lenni rossz. Ezért nem akarom bántani, de mégis durva vagyok vele. Taszít a gyengeség. Nem őt támadom, hanem a régmúlt árnyait. Fantommal viaskodok, amit már nem győzhetek le, hisz a múlt megváltozhatatlan. Viszont a jelenben a beteg anyámon csapódik le a régi dolgaim miatt érzett emésztő düh. Illetve biztosan irritál, hogy az anyám miként merészel beteg lenni, hiszen ő az anyám, akinek erősnek kell lennie. Különben sem halhat meg, mert akkor mi lesz velem?
Hülye és kegyetlen önzés.
Ez így reménytelen helyzet. Sokkal jobb lett volna halva születni mint a jelenben látni az anyám tehetetlen vergődését, és szembesülni a saját ostoba és céltalan indulataimmal.
Ennek semmi értelme.
Lehetek én okos, de sokkal jobban jártam volna, ha már világra kellett jönnöm, jóval kevesebb szürkeállománnyal, de nőiesebb idomokkal, vagy ezek helyett jobb testfelépítéssel.
Semmi értelme a létezésemnek. Az sem vigasztal vagy ad erőt, hogy másoknak rosszabb, vagy egészen pokoli az életük. Ezek a tények még nem szabadítanak meg a saját holtsúlyomtól, a lelki koloncaimtól, a tehetetlenség érzéstől, és attól a gyötrő érzéstől, hogy nincs kiút. Hiszen a halál sem megoldás, csak a végső sötétség választása, a semmi. Jó, tudom, hogy nem sötét a halál, hiszen az agy pusztulása után megszűnik az érzékelés és vége annak, ami/aki voltam.
Ez nem is olyan rossz.
Tegnap belegondoltam, hogy jó lenne végzetes agyvérzést kapni. Elmenni percek alatt. Semmi sem történne, mert semmivé lenni nem nagy dolog.
Nincsenek gyerekeim, családom, és különösen nagy mértékű elkötelezettségeim sincsenek. Senkinek sem hiányoznék. Persze a kötelező kesergést megejtenék az ismerőseim, de napok, hetek alatt napirendre térnének a halálom felett. Különben is tisztában vannak vele, hogy egy „idióta” vagyok. Meg sem lepődnének a halálomon.
Miért él az, akinek nem kéne élnie? És miért hal meg az, aki élni szeretne?
Persze az isten…. egy lófaszt. Idióta vagyok, de nem szoktam hallucinálni magamnak képzeletbeli jó barátokat.