Képzeljétek el, ahogyan egy idősödő, kétgyermekes (az egyik fiam már kamasz volt) édesanya csetlik-botlik a jégpályán, két fiacskája biztatja, hogy menni fog ez Anyu… És Anyu nagyokat esik, kaján tinédzserek röhögnek a képébe.
Más választás nem volt. Túl a hülye gyógyszereken, a faarcú pszichiátereken, a szanatóriumon, az ideggyógyászaton, homeopátiás kezelésen és nyakig benne a diktatúra nevű trutymóban ezt is ki kellett próbálni. Emlékszem jól arra az első decemberi vagy januári iszonyúan hideg estére, amikor fiaimmal az oldalamon a jégpályáról hazafelé tartottunk, és mintha sok év után először enyhült volna a nyomás a mellkasomon, az agyamon, vagy nem is tudom, hogy hol, mert fizikailag semmi bajom nem volt, ugyanakkor mindenem fájt, egyszóval pokolian nehéz volt létezni. A megkönnyebbülés, mint egy káprázat, csak másodpercekig tartott, de kényszerítettem magamat, hogy hinni kezdjem: majd hosszabbodni fognak ezek a pillanatok, mint ahogy a vastag felhőtakaró mögül előbb csak másodpercekre, majd percekre süt ki a nap. A korcsolyázással páruhuzamosan uszodába is jártam. Nagyon megszerettem az úszást.
Másképpen is próbáltam magamon, magunkon, családunkon segíteni. Akkor (1987-ben) már évek óta intenzíven dolgozltunk azon, hogy Marosvásárhelyre, szülővárosunkba költözzünk. Csakhogy ez egyáltalán nem volt egyszerű, még akkor sem, ha a román fővárost szerettük volna megszabadítani egy amúgy sem kivánt, kisebbségi, magyar családtól. Ugyanis Ceausescu ördögi módon kitalálta, hogy zárt településnek minősíti a nagyobb városokat. Papíron ez minden nagyobb településre vonatkozott, hogy oda senki nem költözhetett be. Már nem is tudom, mi volt az indok. Aztán lassan világossá vált, hogy a kisebbségellenes politika eszköévé vált az intézkedés. Ugyanis a román városokba bekivánkozó román emberek kérésre engedélyt kaptak a letelepülésre. Miközben nekem, nekünk (és a hozzánk hasonlóknak) megtiltották, hogy a mi esetünkben szülővárosunkba visszaköltözzünk. Ugyanakkor a román vidékekről ezresével telepítettek be román családokat Vásárhelyre, iparosítási címen, azaz létrehozták a vegyi kombinátot, és oda román embereket vettek fel. Sőt tudtommal letelepedési támogatást is kaptak ezek a családok, nem is keveset. Mi elméletben munkahelyet is szereztünk magunknak a férjemmel, engem felvettek volna a helyi laphoz, férjemet pedig egy kutatóintézethez, ám a megyei pártbizottság magas rangú elvtársnője, aki az újságírókért is felelt, szemünkbe mondta, hogy ameddig ő ott regnál, addig mi nem leszünk vásárhelyi lakosok. Ennek ellenére a kutatóintézet magyar vezetője munkaszerződsét kötött a féjemmel. Ezért végre ideiglenes tartózkodási engedéyt kaphattunk úgy, hogy az anyámék apró, kétszobás lakásában albérlőkként szorongtunk. Hazaköltözési akciónk radikalizálódásának az adott komoly lökést, hogy az egyetlen bukaresti magyar iskolában 1988-ban megszűnt az egyetlen magyar középiskolai osztály, így az éppen kilencedik osztályba lépett nagyobbik fiunk román osztályba került. Addig mind a két srác kizárólag magyar óvodába járt, és magyar tannyelvű iskolában tanultak. 1988-ban, a tanév kezdetekor az immár elrománosodó bukaresti magyar iskolából átirattuk a fiút a vásárhelyi Bolyai Farkas Középiskolába. Én vele mentem, a férjem még egy fél évig Bukarestben maradt.
Mindeközben alig mertem kilépni a lakásunkból, úgy éreztem, mindenhonnan ellenségek leselkekdnek rám, kivizsgálásokra jártam, mert a sok szorongás miatt fájt a szívem, infarktustól tartottam, nagyon rosszul aludtam, izzadtam, a hajam hullt, étvágytalan voltam… Soroljam tovább? Ezt mnid ismeritek.
Folyt. köv.
Szerző:
Most, hogy kiírtam magamból „mélyrepülésem” legfontosabb és legszívszorítóbb stációit, mintha már nem is lenne kedvem tovább folytatni naplómat. Ehhez az is hozzájárul, hogy mivel hozzászólásokat nemigen kaptam, úgy vélem, senkit sem érdekel történetem, csak önmagamat, én meg úgy is kivülről tudom, mi történt velem. Viszont annak, hogy szavakba öntöttem emlékeimet, megvan ama pozitív hatása, hogy még kevésbé fájjon a múlt. Lassan úgy érzem, mintha nem is velem történt volna mindez, hanem mintha valakiről olvastam volna, hogy évekig nem mert kimenni az utcára, súlyos álmatlanságban szenvedett, éjszakákon keresztül üldögélt egy harmadik emeleti teraszon arra készülve, hogy a mélybe vesse magát stb.
Azt viszont még számba veszem, hogy az intenzív sprotoláson kívül mi vezetett vissza a normális életérzések világába. Hogy a sport testileg miként hat a szervezetre, és a lélekre is, azt bármelyik tudománynépszerűsítő cikkben elolvashatjátok. Természetesen csakis a rendszeres és hosszú időn keresztül végzett, kemény testmozgás vezethet eredményre, és ez tutti beváló eszköz. Emellett rendkívüli szerepe volt életemben Osho-nak, ennek a keleti bölcsnek, aki élete vége felé a nyugati világban terjsztette tanait. Sokan őt és követőit pusztán lélekkufároknak tartják, akik abból gazdagodtak meg, hogy kihasználják az emberek lelki nyavalyáit. Nem az én dolgom, tisztem megítélni azt, hogy miből, miért jutottak vagyonhoz ő és követői. Tény, hogy amikor életemben először egyik könyve a kezembe került, őt olvasva (szinte egy szuszra „faltam fel” az egészet) olyan mély békesség kezdett urrá lenni rajtam, amit soha korábban nem éreztem. Utána tudatosan kerestem könyveit, és hozzájutottam a legértékesebb munkájához, ami a különböző meditációs technikákról szól, azokat írja le. Hosszú évekbe került nekem is, ameddig tanai, módszerei életérzésemmé, életvitelemmé váltak. Nem lettem budhista. Viszont úgy vélem, az életemből hiányzó istenhitet is pótolja ő olyan formában, hogy eszközt adott lelkem elcsitításhoz, módszert ahhoz, hogy az élet apró kudarcait a maguk helyén kezeljem, hogy ne tulajdonítsak fontosságot a semmiségeknek, hogy vissza tudjak térni a gyermekkori, önzetlen, a világra nyitott valómhoz, és erről az egészséges állaspontról szemléljem – minitegy felülről – a dolgokat, az embereket, az eseményeket, az egész világot. Higgyétek el ti, akik esetleg olvassátok e sorokat, hogy ha ezt a folyamatot, amit végigjártam, meg tudjátok tenni, sok problémátoktól automatikusan megszabdulnátok.
Kedves Rebarbara!
Annyira jól írsz, hogy egyszerűen gyönyörűség olvasni a soraidat. Az a Búra hibája, ha szabad így mondani, hogy itt nem vált ki sok reakciót.