Az 1977-es, március 4.-i földrengés után a legmaradandóbb és egyben a legmegrázóbb élményem az volt, amikor ugyanabban az esztendőben, május 9-én hajszál híján elveszítettem a férjemet. Ezen a napon ünneplik Romániában a függetlenség napját (akkor volt a centenárium, száz évvel azelőtt kiáltották ki az ország függetlenségét.) Ezt a napot a legnagyobb bukaresti sportstadionban, Ceusescu jelemlétében ünnepelte az főváros. A férjemet, mint egy bukaresti vállalat mérnökét, kirendelték az ünnepségre. A stadionban lett rosszul. Azelőtt semmi jele nem volt a betegségének. Ott lyukadt ki a gyomra. Beszállították a katonai kórházba, azért oda, mert a bukaresti sürgősségi kórház a földrengés miatt még romokban hevert. Egy idős, kiváló román sebész volt aznap szolgálatban, azzal küldött haza, hogy ha a férjem (öt éve voltunk házasok, akkor még csak egy fiúnk volt) megéri a reggelt, akkor talán továbbra is életben marad. Nos ez történt. Ám ez az eset is tovább mélyítette azt a hitemet, rettegésemet, miszerint nem tudok úrrá lenni az eseményeken.
1979-ben otthagytam a Román Televiziót, mert nem tetszett az a munkakör, amibe ott besoroltak. Persze évekbe telt, amíg megérlelődött bennem az elhatározás: menni kell a tévétől. Egy romániai magyar (az egyetlen) szakszervezeti hetilapnál kaptam azonnal állást, még mindig Bukarestben. A rendszerhez, Ceusescuhoz hű vezetőség ott tárt karokkal fogadott: az hitték, hogy „egy jó elvtársnő” érkezik az állami televíziótól. Első alkalommal vézércikket kértek tőlem, amiben megírtam, hogy a szakszervezeteknek harcolniuk kellene a tagság életkörülényeinek a javításáért. A főszerkesztő kékült-zöldült, átírta a cikket, és azt mondta: „Elvtársnő, felejtse el, amit a szakszervezetekről eddig tudott.” Pár perc leforgása alatt tudtomra adta, hogy a szakszervezeti lap pártlap, és az a feladata, hogy a pártot és dicső vezetőjét éltesse, népszerűsítse. Ezek után számtalan rendreutasítás következett. Ezt tetézte meg az is, hogy Bukarestben a lakásokban egyre hidegebb lett, az üzletekből eltűntek az alapvető élelmiszerek. Miközben megszületett a második fiam.
Már közvetlenül a földrengés után elhatároztam, hogy semmiképpen nem maradunk a fővárosban. A férjem is marosvásárhelyi származású (korábban hét éven át osztálytársak voltunk), tehát kézenfekvő volt a gondolat: haza kell költöznünk. Csakhogy ezt számunkra a Párt és a Kormány megtiltotta. Hihetetlen, ugye? Márpedig így történt.
Folyt. köv.
drága Rebarbara. szörnyű és lebilincselő történet, külső és belső utazás, amiről írsz.
rettegve olvaosm tovább.
most azonban el kel lindulnom.
ölelés.
ama
Viszontölelés.