Elolvastam mindazt, amit eddig írtam. Azt nem hangsúlyoztam eléggé, hogy bepörgésem, majd a pánikból, szorongásból való kimenekülésem történetét pusztán azok számára írom le – tanulságul, akiknek nincs szervi baja, vagyis akik nem valós, velük született vagy szerzett idegrendszeri károsodás miatt szenvednek, hanem pusztán azért, mert nem voltak még képesek arra, hogy saját üstöküknél fogva kikecmeregjenek a körülmények és a maguk ásta szakadékból. Meggyőződésem, hogy én a magam átkos gödrébe lépésről-lépésre gyalogoltam bele, belesajnáltam önmagamat, ahelyett, hogy végig kivülről, kellő önkritikával és humorérzékkel figyeltem volna magamat, és így távol maradhattam volna a démonoktól. Amikor pedig már jó mélyen benne csücsültem a válságmocsárban, akkor valaki, valakik nem ugyanazon az úton próbáltak kijuttatni, mint amin besüllyedtem, hanem gyógyszerekkel (főleg haloperidollal) még mélyebbre nyomtak le, olyan kátyúba, amiből még sokkal menehezebb volt kikászálódni. Ahelyett, hogy azt mondták volna: szedd össze magadat, és ehhez támpontokat is adtak volna.
Szóval azon az 1985. márciusi napon kicsúszott a talaj a lábam alól. Ez koránt sem történt véletlenül. Marosvásárhelyi vagyok. Az 1971-ben szereztem magyar tanári diplomát – Kolozsváron, és egyik napról a másikra a Román Televízió bukaresti székházában, a magyar nyelvű adások szerkesztőségében találtam magamat. Talajvesztésem, az önmagamba vetett hitem megrendülése ott kezdődött. (Korábbi mozzanatok is voltak diákkoromban, de azokat most mellőzöm.) Egyrészt a tanári képzés egyáltalán nem készített fel a tévézésre (sem lelkileg sem szakmailag), másrészt sokkal többet akartam magamtól, mint amire képes voltam. Habár látszólag sikeres tévériporter, bemondó voltam, nap mint nap keményen meg kellett küzdenem azért, hogy megfeleljek az elvárásoknak, ugyanakkor soha nem kerültem arra a szintre, mint ahol lennem kellett volna, mint amit magamtól elvártam. Erről rengeteget lehetne most fiolzofálni. De ennyi is elég a fő gondolatmenethez.
1977-ben, este, fél tízkor, amikor talpunk alatt megmozdult a föld (a Richter skála szerint 7,2-es födlrengést éltünk át) a Román Telvizió csupaüveg, 12 emeletes épületének a földszintjén, egy vágókabinban dolgoztunk kolleganőmmel. Miközben fejvesztve rohantunk ki a recsegő-ropogó épületből, a hátamra esett egy nagy faldarab, ettől fél óráig nem tudtam megszólalni. Kint, a TV udvarán azt hittük, hogy valami katonai támadás érte a televíziót. Addig soha nem éltem át földmozgást. Először életemben akkor éreztem úgy, hogy nem vagyok ura egy helyzetnek. Férjem a TV-től kb. 200 méterre levő panelházban élte át a földmozgást, ahol a hetedik emeleten laktunk. A tömbházat rettenetesen megviselte a rengés. Ezután évekig abban az épületben kellett élni, pihenni, aludni, amelyről kiderült: csak a szentlélek mentette meg az összeomlástól. A falak x alakban megrepedeztek, egyik szobából át lehetett látni a msikba. A konyhánkban egyetlen pohár, tányér sem maradt épen. Minden törékeny eszközünk a konyha közepén, kupacban állt a rengés után. Hónapokig nem tudtam rendesen aludni. Minden hajnalban 4 óra körül megébredtem, és hallgattam a Szabad Európa Rádiót. A magyar adókat nem lehetett ott fogni, a szocialista román rádióműsorokhoz lelkileg nem sok közöm volt. 1977-től egészen 1988-ig, amikor végre hazaköltözhettünk Marosvásárhelyre, Bukarestben soha többé nem éreztem magamat biztonságban. Testileg a szerintem bármikor ismétlődhető földrengésnek, lelkileg – főleg újságíróként – a Ceausescu-rezsimnek voltam kiszolgáltatva. Ha az épület mellett, ahol éppen tartózkodtam, elment egy autóbusz vagy teherautó, és ettől a ház megremegett, én legszívesebben mnidig egy asztal alá bújtam volna…
Foly. köv.
Szerző:
