újabb lelki műtét elé nézek…

Rájöttem, miért nem megy ki a fejemből a pszichológusom és mi az, amit elindított bennem.

sejtem, hogy már ő is tudja.

4. ülésünkkor kezdett a szívem gyorsabban dobogni. és láttam, hogy az ő szája is ki volt száradva. a kezem remegett és nekem is száraz volt a szám bizony.

most hétvégén nekiestem basszus megint az internetnek, mi a fenének, mert fel vagyok kavarodva és keresem a magyarázatot.

ma végre összeállt a kép.

aha. az apámat látom benne. és félek tőle.

hm. ez bizony jó mélyen el volt ásva. ezt senki más nem tudtva volna kiugrasztani a bokorból, csak egy férfi terapeuta. aki becsukja az ajtót a rendelőjében, és ott ülök vele szemben, remegve…

felállt a családi kapcsolat, a családi „intimitás” – vagy inkább „harc”.

a lelkem úgy verdes, mint egy kalitkába zárt kismadár.

ezt nem gondoltam volna, hogyf még az apámnak is be kell olvassak. hogy újra át kell éljem azoka a borzalmakat is, amiket  vele éltem át.

tudatos szinten úgy látom az apámat, mint egy tehetetlen, gyenge, gyermeteg embert, aki kivonult a családi viszályokból és nem tudott engem megvédeni az anyám dührohamaitól.

most pedig lám, a testem emlékszik rá, amikor nem volt gyenge és nem volt tehetetlne, hanem inkább brutális és hirtelenharagú volt, és földhözvágott ezt-azt, ami a keze ügyébe esett, és a testem emlékszik rá, hogy rettenetesen, borzalmasan féltem….

nem tudom, hogy ezt a sok félelmet hogyan lehet egy kulturált rendelőben kiengedni magamból. szerintem sehogy.

én ordítani fogok és sikítani és zokogni és talán a földön fogok összegörnyedve hörögni, nem tudom, – és most azt sem tudom hogy ezt a nagy felismerésemet vajon hogyan tudom megosztani a pszichológusommal…

hiszen igazából egy klasszikus terápiában egy beteg nem jön ilyen hamar rá a dolgokra, a terapeuta el tudja altatni a kliens figyelmét, be tudja húzni a csőbe – bizalmat tud építeni, és akkor tudja végül szembesíteni ezekkel a fájdalmas dolgokkal.

most akkor így mi lesz? hogy én tudom, hogy mire készülünk?

termésetesen meg fogom mondani neki.

és most ahogy ezt mind leírtam, döbbenek rá, hogy úristen, ennyire bőszen védekezem… ennyire borzalmasan félek. hogy inkább kiveszem a kezéből még ezt az eszközt is. azzal, hogy tudom, hogy mire készül –

hm. jól feladom a leckét, az tény.

nem tudom, hogy fog becserkészni…

basszus. a szívem zakatol. vagyé ppen olyan nyomottnak érzem magam, mintha a tehetetlen és bunkó apám itt ülne a vállamon.

volt, hogy meg tudott védeni. valami kedvességet mondott. emlékszem rá. olykor megvigasztalt. és az jól esett.

de egyébként meg nem túlzottan érdekeltem. átnézett rajtam. nem tudott mit kezdeni velem. nem látott engem.

és most itt ül velem szemben egy férfi, aki lát, és aki mosolyog, és ez is olyan furcsa, már-már irritáló, nehéz elhinni, hogy amit mondok, az érdekes lehet valaki számára.

hát itt vagyok.

félek. szorongok. fájni fog, tudom. és azt is tudom, hogy meg kell lennie. hogy mázsákat fogok lerakni megint.

lehet, hogy már csak ez hiányzik ahhoz, hogy igazán szárnyaljak…

 

 

 

Szerző:

Belépett: 5 év

amarilla

Blog kommentek: 6891Blog bejegyzések: 381Regisztráció: 31-10-2010

Írj megjegyzést