Egyre csak az jár az eszemben, hogy úgy harcolok magamért, a saját életemért, mint sztálingrád felszabadításáért az oroszok…
de lehet, hogy nem ott volt.
történelmi ismereteim hiányosak.
a lényeg az, hogy kapualjról kapualjra.
sorra tessékelem ki a szüleimet az életem egyes területeiről. és foglalom vissza magamnak azt, ami megillet…
iszonyatos kemény küzdelem ez.
nagoyn érdekes, hogy most tényleg úgy tűnik a számomra, hogy közel kerültem a meditáláshoz… – eddig nem értettem – vagy inkább úgy volt bennem h,ogy csak elfojtása ez a lélek mélyén dúló harcnak.
most inkább azt gondolom, ohgy nem dúlnak már a lelkem mélyén nagy harcok – inkább a harcok utáni fájdalom és sebesülések azok, amik még érezhetőek.
és ezeket a meditáció már gyógyítani tudja.
ezeknek a sebeknek már csak idő kell és begyógyulnak.
ki vannak tisztítva. már nem kell velük bajlódni. már rendben vannak.
az operáció sikerült. a beteg lábadozik.
hihetetlen érzés.
néha elfog a kísértés, hogy ráküldjek egy sms-t az anyámra, ohyg hogy van. vagy hogy apu hogy van.
de aztán nem teszem.
várom, hogy munkába állíthassam azt az ápolónőt, akit találtam.
még nem volt meg a szeélyes taálkozás vele -egy barátnőm besegít – mivel én nem vagyok otthon – de őbenne teljesen megbízom.
és úgy néz ki eddig, ohgy nagoyn rendben lesz.
de azért egy személyes találkozó mégis kell még.
és ha az megvoll.t, és a barátnőm is azt mondja, hogy rendben, ráuszítatom a nőcit a családomra, akkor megteszem.
persze csak óvatosan…. előbb csak heti egy alkalommal telefonon.
aztán majd személyesen is.
szépen lassan. nem kell rohanni.
és megőrülök, ohyg szegények mennyire nem terveznek semmit előre…
egész életük így telt el. nem terveztek, mert nem tudtak. nem tudják, mi az.
Úgy voltak az élettel is , mint egy alkalmatlankodó gyerekkel.
elhanyagolták, mertz a saját sebeikkel voltak elfoglalva, és ha aztán már nem lehetett elviselni az akaratos követelőzését ,akkor ráordítottak, leteperték, valamit csináltak vele, hoyg ne legyen már ott, „megoldották a problémát”, erővel, erőszakosan, improvizálva, tudattalanul, hogy aztán ismét visszazuhanjanak a saját tompaságukba, a saját lelki fájdalmaikba – és megszűnjön körülöttük a külvilág…
ezt most annyir atisztán látom. döbbenet.
úgy éltek, hogy nem voltak rá felékszülve.
sem a télre, sem a nyárra, sem a gyerekekre, miránk… – és most a halálukra sem természetesen.
harcoltak, harcolnak, ahogy tudtak.
és a harcban elfáradtak, elhasználódtak.
Isten óvja őket – és engme is.
levágom őket magamról – elhatárolódom – helyettesítem magam másvalakivel.
megértettem, hogy a saját érdekemben ezt kell tennem, nem tehetek mást.
és már nem is fáj.
Szerző:
🙁