Önsegítés

Tudatalatti…

emlékek, amikre nem akarunk emlékezni.

Apám, ahogy széttörte a kis mackóm babakocsiját. Mert nem tettem a helyére. Mert idegesítette, hogy tologatom a mackómat a szobában. Biztos rám szólt előtte. Nem emléksézem. Csak a döbbenetre. Hogy tényleg, széttörte. És nincs többé. Sírni sem mertem. Arról már leneveltek.

Aztán anyám, ahogy pofonvágott, hogy eleredt az orrom vére. Öt éves voltam. Megkérdeztem, hogy honnan hozzak tollat apámnak. Rámüvöltött, hogy „Te ne kérdezz!!” – és csattant visszkézből a pofon. Jól emlékszem rá, hogy még ő is megdöbbent. Ezt azért még ő sem akarta. de nem vigasztalt, nem szólt semmit. Talán rámüvöltött hogy töröljem meg az orrom. Nem emlékszem. Talán nem akarok emlékezni. Enniy is elég elvégre.

sorolhatnám. minek.

nem sorolom.

Még ma is elborít olykor a fájdalom.

De a tudattalan már tudatos. és ez a fontos.

Már nem fájok csak úgy parttalanul, világfájdalommal, meghalni akarással, ahogy éveken keresztül szenvedtem, értelmetlenül, azt sem tudva igazán, hogy mi bajom. Valaki csúnyán nézett rám, nem válaszolt a levelemre, nem vette észre, hogy rámosolyogtam, nem engem választott az iskolában, mittudomén, ezernyi ok volt rá, hogy belezuhanjak a fájdalomba.

Nem tudtam még akkor, hogy szinte öntudatlanul keresem azokat a helyzeteket, ahol újra és újra átélhetem azokat az elemi érzelmeket, amelyeket átéltem kisgyermekkorom óta a családomban.

A terápiámban erre sikerült rádöbbennem – és erőt véve magamon és vonzódásaimon, óvatosan, lassan, egyre ügyesebben, kikerültem ezeket a helyzeteket…

És főleg – ma már tudom, hogy mi a bajom, ha van valami bajom.

Már tudom, hogy minden a gyermekkoromban gyökeredzik..

Már tudom, hogy nem az a bajom, hogy valaki csúnyán nézett rám – egy egészséges ember erre megvonja a vállát, és nevet.

Az én igazi bajom az, ohgy a szüleim nem szerettek, nem értékeltek, nem babusgattak, nem törődtek velem úgy, ahogy egy szülőtől elvárhatná az ember. Nem érdekeltem őket. Nem foglalkoztak velem. Ha foglalkoztak velem, akkor kivették a kezemből a ceruzát, és rajzoltak helyettem. A rajzversenyre. Mert amit én rajzoltam volna, az úgysem lett volna „elég jó”.

Így sikerült elérniük, ohgy ha rajzceruzát fogtam a kezembe, már csak lebénultam. Meg sem mertem moccanni vele.

Menniy menniy menniy fájdalom. Menniy torz reakció, aminek semmi köze a valósághoz. Mennyi menniy kérdés és bizonytalanság és pokol.

Sosem leszek teljesen, teljesen, teljesen egészséges. Úgy értem, sosem fogok tudni úgy mosolyogni, mint akit szerettek gyerekkorában. A fényképeken ma is inkább csak vicsorgok. Megmutatom a fogaimat. Még vannak.

De ma már erős vagyok. Nem vagyok áldozat. Megértettem, hogy rajtam áll, ohgy mennyire nézegetem ezeket a régi emlékképeket.

Meg kellett látnom őket ahhoz, hogy megértsem, mi az, ami igazából fáj.

Kimondanom, hogy a szüleim rosszl bántak velem. Megérteni, hogy szörnyetegek voltak. Elengedni őket. – ebbe majdnem belehaltam. Hiszen mégiscsak a szüleim. Akármilyen szörnyetegek is. Mégis el kellett engednem őket, ha nem akartam ,hogy tovább mérgezzenek. Hiszen ez a lényegük. hogy csak mérgezni tudnak. nem tudnak mást. nem nőttek fel. Dühös kis gyerekek maradtak.

De most már megállok a lábamon, és nincs szükségem, hogy „még jobban megértsem” – nem lehet – a gyerekkoromat.

Megértettem eléggé.

Most felemelem a tekintetem, és keresem a vészkijáratot a csapdámból.

Az ajtón túl süt a nap. Kék az ég. Mosolyognak az emberek.

És főleg a kisfiam.

Belenézek a szemébe, és én is mosolygok.

Anya, gyere, nézd mit csnáltam.

Kisfiam, gyere, nézd, anya mit vcsinált neked.

és így jól elvagyunk.

Nem gondolok már a rémségekre. Ma már nem használ, hanem árt nekem.

Meg kellett néznem őket, és meg kellett értenem, hogy ez az, ami megbetegít, ez az, ami fáj, ez az, mit a tudatalattimba száműztem, mert hát ki is tudna élni ezekkel az emlékekkel. Jobb volt nem emlékezni.

Aztán mégis muszáj volt emlékezni. hogy ne az emlékeim dobáljanak engem, ha sikerült kikapaszkodnom egy kicsit, ismét le a mélybe, a szakadékba, hanem én tudjak parancsolni nekik. Elő kellett csalogatnom őket a sötétből. Szembenéznem velük. és most azt tudom mondani nekik: aha, már megint te vagy az. Takarodj oda, ahova való vagy. A szemétbe. Nem vagy jó semmire!

azt mondani nekik: aha. te vagy az az idegbeteg szörnyeteg, aki bántani merészelted azt a kisgyermeket. Engedd őt el, mert nem tudod, hogy hogyan kell gondoskodni egy gyermekről. Engedd el. Nincs már hatalmad felette. Én erősebb vagyok.

NINCS MÁR HATALMAD FELETTE. Az a gyermek felnőtt és oda megy és azzal barátkozik és azt csinál, amit akar. Semmi közöd hozzá, hogy mit csinál. Nem a tulajdonod. Nem az a dolga, hogy boldoggá tegyen téged.

Rosszul bántál vele, viseld a következményeit.

Ha egyedül maradsz, viseld el a magányodat.

A gyermekedet hagyd békén.

Nem a tulajdonod. Engedd el, hadd élje az életét. Egy jobb életet, mint amit te adtál neki. Egy olyan életet, amit megérdemel.

Hadd küzdjön meg érte.