Tegnap egy olyna helyen voltam interjún, ahol a szemétszag lengedezte körbe a játszóudvarukat. Elfintorítottam az orrom, amikor megérkeztem, de eldöntöttem – semmi nem tántorít el attól, ohgy brillirozzak. Egy állásinterjú olyan, mint egy vizsga. A legjobbat kell mutatni magamból.
Vezetőnek kerestek volna a bölcsis részleghez. (itt egyben van a bölcsi meg az ovi.)
Sejtettem, erre is fel voltam készülve.
Rettentően felkészült voltam, igazi prezentációt tartottam, arról, hogy a mostani munkahelyemen miket csináltam (megjegyzem, oviban!) – pálcikabábokkal, zenei cédével, dramatizálással, mindenféle jóval. Tréningnek tekintettem a helyzetet, nem másnak. Sikerélményre van szükségem, arra, hogy azt mondják: igen, kellesz nekünk!
Hogy tetszettem nekik, nem vitás. De az is világos, hogy nekem valami más kell.
Nem fogok pelenkát cserélni, még ha vezetői fizetést is adnának érte!
Ma újabb interjú.
Már nem tudtam felvidítani magam. Gondotlam, tutti, hogfy itt is a bölcsibe keresnek asszisztenst.
És ez már engem nem érdekel. van egy viszonylag jó ajánlatom, és azt el fogom fogadni holnap. Ott legalább nagyobb gyerekekkel IS foglalkozhatok.
Aztán amikor megláttam az ovit – hát, mit mondjak. Elállt a lélegzetem. Rózsadombi körülmények.
És az interjú során kiderült, hogy szakmailag is fellegvár!! És hogy OVIBA KERESNEK ASSZISZTENST.
Másfél órán át beszélgettünk, udvaroltunk egymásnak.
Ők is mindenféle jókat mondtak magukról, meg én is magamról.
Holnap felhívják a referenciáimat.
És hát borítékolva van a belső továbbképzés, ped.vezetőnek. Mert abból óóóóriási a hiány a munkapiacon. Lasszóval fogják az embereket. És nekem tanári diplomám van, menne a dolog.
Most várom, hogy mit mondanak.
Megvan a hely, ahova szívesen mennék dolgozni!
Szerző:
