Itt volt anyám, hozta a tesóm két gyerekét is.
Eredetileg úgy volt, hogy a reptérről beközlekednek valamennyire a belvárosba, és ott felszedem őket.
Már a reptérről küldött üzit, hogy a megbeszéltnél gyorsabban fognak beérni, mivel blablabal.
oké, én meg késésben tehát rohanás a megbeszélt helyszínre.
No, akkor tehát ott felhívtam anyámat telefonon, aki közölte, hoyg nem ér rá velme beszélgetni, mert a két gyerekkel éppen úton vannak most már a villamos felé. És katt, beszélgetés vége.
Nem volt lehetőségem megmondani, hogy most ez nem ugyanaz a hely, mitn a múltkor, és 3 különböző helyen van villamosmegálló. Ismerve anyámat nem erőltettem a dolgot, úgysem hallgatott volna meg, tehát csak vártam…
Kb. 15 perc is eltelt, mire jött a következő SMS, hogy a nagy medve szobornál találkozzunk.
Hurrá, megvannak!
Felszállunk a villamosra, – minden gyerek és minden motyó megvan.
Anyám nagyban hálákodik valakinek, hallom, aki visszaadta az irataival teli táskáját.
A mellettem álló nő felvilágosít, hogy az a pasi, akinek anyám hálálkodik, éppen el akarta venni anyámtól a táskáját, csak azért adta neki vissza, mert valaki látta, hogy mi történt, és rászólt.
Anyámnak nem is magyarázom, mi történt. Csak mikor már leszállt az ürge. Anyám magán kívül van, nagy nehezen felfogja, hogy a tolvajnak hálálkodott éppen, amiért volt szíves nem eltulajdonítani az utazási okmányait és a pénztárcáját – ezek után a táskáját próbálja valmai elérhetetlenebb helyre elrejteni. Elég nehezen megy. Azt sem érti – soha ne mis hallott róla, – hogy az útlevelekkel mit lehet csinálni, és hát az ugyan miért kéne valakinek. Némi betekintést engedek neki a témába. Naívan ámuldozik, mint egy maszületett bárány…
Megérkezünk – a nagylányt hamarosan leszúrja valamiért (pontosabban beszól nekem, hogy ha elviszem vásárolni, akkor én azt aztán olcsón nem fogom megúszni) – amiért meg bennem megy fel a pumpa, szegény gyerek, hagyd már békén. Erre úgy megsértődik, hogy egy fél levél xanax árán tud csak álomba merülni – és még másnap is az egész családom őt keresgéli telefonon otthonról, hogy valmai szépet és jót mondjanak neki, és ne üljön fel az első repülőgépre, mert hát ugye én már megint kibírhatatlan vagyok…
A kérdéseitől igyekszem nem felhúzni magam – ugye, most nagyon sokba kerül nektek, hogy be kellett fűteni az egész lakást? – jaj, dehogyis anya, ha itthon vagyunk, magunknak is befűtünk…
Ugye, ti már ilyeneket nem is esztek, mint amilyeneket én főztem? – jaj, dehogynem, nagoyn finom!
Mikor sétálni indulunk, mondom neki, ohgy talán a másik, vízállóbb nadrágot kellene ráadni a gyerekre. Nem, ez jó lesz. Mondanom sem kell, hogy 5 perc alatt telejsen átázik. És szólhattam volna, hogy nem csak sétálni megyünk, hanme a gyerekek a játszótéren fognak csúszkálni.
hát valahogy így. TÚléltük, nem szívtam mellre nagyon semmit, a gyerekek édesek voltak, és anyám is világot látott egy kicsit.
Szerző:
