Az én első interjúm így nézett ki:
dupla órát vettünk.
A terap ült velem szemben és barátságosan, érdeklődően, bíztatóan és nagoyn tudatos állapotban kérdezett ki. Nem az empátiára helyezte a hangsúlyt, az biztos. Nem tutujgatott, mint egy kisbabát. Ez rohadtul fájt is nekem – de erről majd később.
Tehát az én terapom, akivel aztán három évig dolgoztam együtt így csnált:
terhesség körülményei
születés
csecsemőkor
stb. – az egész életemet kikérdezte.
sosem fogom elfelejteni, hogy kicsordult a könnye.
életemben először nyíltam meg valakinek – mertem elmondani a sok borzalmat, amit átéltem – és életemben először tapasztaltam meg egy emberi megnyilvánulást a fájdalmaimmal kapcsolatban.
ma is emlékszem rá, hogy úgy elcsodálkoztam a könnyein, mintha egy David Copperfield show mágus mutatványát láttam volna.
Nem volt ez az elérzékenyülés hosszú, vagy látványos, sőt, talán inkább rejtett, de én észrevettem. és elcsodálkoztam rajta.
persze, minden pszichológus más.
én csak leírtam, hogy velem mi történt.
én akkor 33 éves voltam, túl a Tündérhegyen.
A Tündérhegyen, mielőtt bevettek volna a drámacsoportba, a két terappal volt találkozóm.
Ott nem is tudtam még beszélni, a kérdésekre válaszolni, csak a fejemet a kezembe fogtam és összegörnyedtem a kérdésekre.
így is elfogadók voltak velem és nem piszkáltak.
bevettek a csoportba.
Szerző:
még hozzátenném, hogy aztán ez a terap, akinek kicsordul a könnye, iszonyatos tudatos állapotban, kevés érzelmet mutatva dolgozott velem.
én ezt akkor rettenetesen fájdalmasnak éltem meg – nem is bírtam egyedül a terápiát – heti kétszer jártam hozzá – és kerestem még egy kis meleg támaszt egy szociális munkásnál is, a sotéria alapítványban. ez az extra támogatás talán fél évig tartott, aztán kicsit jobb lett és nem volt már rá szükségem.
minden terap más, hangsúlyozom.
és mindenkinek a szívére kell hallgatnia, hogy kit választ.
én minden fájdalom ellenére ösztönösen tudtam, hogy jó helyen vagoyk, bízhatok ebben a terapban, de nyüszítettem a fájdalomtól az első évben.
hát ez volt velem.
és még valami – a verbális terápia mellett én mindig nagyon sokat dolgoztam a testemen.
vannak testterápiás, táncterápiás lehetőségek ma is, vagy zene, vagy bármi, ami áthatol egészen a tudatalattiig.
sok workshopon is voltam tovább felődni.
ez nekünk bordiknak egy életre szóló feladat marad.
most jógát keresek.
korábban nem passzolt – de most úgy érzem, hogy megértem rá.
acélozni a testemet és a lelkemet.
vigyázni kell a sorrendre is.
először a finom, puha dolgokkal kell kezdeni.
akár masszázs is.
shiatsu masszázs rettentő finom.
kell valaki, aki elfogad testileg is, és akivel bizalmas kontaktot lehet építeni.
érdekes – a zeneterapom nem küldte még el a legutóbbi zeneterápiám szövegét.
vajon min morfondírozik??? eddig még mindig küldte két napon belül.
arra is gondoltam, hogy ez az ororszlán az álmomban, ez egy kicsit megkettőzött oroszlán.
egyrészt az anyám – aki egyébként tigris is szokott lenni – és mindig halálfélelemmel jár a megjelenése az álmomban – megesz, felfal, rámtámad, leharapja a karomat , a fejemet –
másrészt meg a terapom. aki átölel. mint egy anya.
a vágyamat, hogy egy anya, egy oroszlánanya öleljen át, átviszem egy terapra?
vagy bárki másra, aki erősebb az anyámnál – és lefog, amikor menni akarok.
de az anyám másodszor nem oroszlán alakban jelent meg, hagnem csak egy bolond, torzonborz nő alakjában.
csak ne lakozna ekkora szeretet a szívemben.
hogy tudnám ellökni magamtól ezt a megzavarodott anyámat, aki szegényem annyira szeretetéhes, és annyira szenved a saját kis labirintusában?
hogy ha felhívom, képes egy órán át szóval tartani, ha meg elköszönök tőle – este 10kor – akkor megsértődik? és még nekem kell sms-ekkel vigasztalnom, hogy jó éjt, puszi, elnézést, fáradt vagyok…
hogy lehet ellökni egy szeretetéhes gyereket???
aki ráadásul az anyám??
találnom kell egy szociális munkást, aki vigyáz rá. igen.
máris tudom, hol keresek ilyet.