Évtizedek óta azt gondolom, és a hatvanon túl le már is merem írni, hogy eddigi életem legfontosabb ténykedése a depresszióm folyamatos menedzselése volt.
Gyerekkoromban, kamaszként és ifjú felnőttként még nem ismertem a diagnózist, de a többiektől való folytonos elkülönülés, a leküzdhetetlen másság, a megmagyarázhatatlan kimerültség, az agresszióval palástolt rettegés érzete áthatotta az életem minden percét és minden szféráját.
35 éves voltam, amikor először mentem pszichiáterhez. Azóta tudom, hogy ez az állapot egy betegség lenyomata. De még sok év eltelt, mire megbarátkoztam a gondolattal, hogy a rosszabb állapotok újra meg újra visszatérnek, mert ez egy krónikus betegség.
Mostanság eljutottam arra a felismerésre, hogy nem egyszerűen az agyam biokémiai egyensúlya billen fel időről időre. A tartós depresszió a gondolkodásom, létezésem legmélyét is áthatotta, végérvényesen depressziós lett a lényem, a személyiségem, nem választható el bennem az egészséges és a néha beteg. Ez megrendítő felismerés volt. Az alapvető elfuseráltság, a nincs-hova-bújni érzése.
Ez adta a döntő lökést ahhoz, hogy megosszam tapasztalataimat a sorstársakkal. Ha már biztos, hogy hátralévő éveimben viselni kell ezt a terhet, megkísérlem leírni, remélem mások hasznára is, miként formálta meg az életemet, gondolkodásomat, lényemet az a betegség.
A jó hír, és legfőképpen ezt szeretném elmondani nektek, az, hogy vannak öngyógyító módszerek is amik nekem nagyon beváltak.
Szerző:
Blog kommentek: 0Blog bejegyzések: 4Regisztráció: 24-01-2011
kiváncsian várom a folytatást…