Katartikus élményem van – és emiatt sírdogálok mostanában sokat.
Megértem, hogy milyen az, amikor az test harmonikusan működik akkor is, ha kikerül az ész hatalma alól. És rádöbbenek, hogy ez lehetséges.
Tegnap karácsonyi büfé volt, és én nem rohamoztam meg. Egyszerűen csak azért, mert nem voltam éhes, és ez időben eljutott az agyamig, és az agyamtól a testemig.
Azaz – sikeresen kiálltam a büféhez kígyózó sorból…
Test – agy – test. Működik.
Ilyen lehet az, amikor valaki normális. Hihetetlen, felkavaró, elsodró élmény.
Hasonlóképpen éreztem, amikor először tudatosul bennem, hogy a bennem dúló érzelmi zűrzavart képes vagyok kontroll alá vonni. Lépésről lépésre.
Először csak egy alkalommal. Aztán még egyszer. Aztán többször, egyre könnyebben. Végül már csak ritkán fordul elő, hogy nem sikerül. Egészen ritkán.
Most megint felvillant előttem az „egy lépcsőfokkal való fejjebb lépés lehetősége”.
„Még normálisabbnak lenni.”
És hirtelen eszembe jut, hogy igen, tegnap az ismerőseimmel találkoztam, és ők pizzát ettek, mert éhesek votlak, én meg csak egy narancslevet kértem, mert nem voltam éhes. Ugyanaz. És milyen jó érzés volt.
Félek, hogy elhalványul ez a képességem, ami most még friss, és én a Feldenkrais órámnak tudom be.
Az is fáj, hogy tudatosul bennem – nekem ezért a pofonegyszerű műveletért kőkeményen meg kell dolgoznom.
Egy vagyonba fog kerülni.
De nem érdekel. Ez nekem kell, megszerzem!
Ráéreztem valami boldogságos belső harmóniára, intenzívebben, mint valaha.
Bármibe kerül, felépítem a kapcsolatot a fejem és a testem között.
Új mintákat vések az idegrendszerembe, kitaposom a hiányzó asszociációs idegpályákat, és elmélyítem azokat.
Szerző:
