http://agifoz.nlcafe.hu/noklapja/20021113/gyogyithato_a_depresszio_-_ii_resz/
Depresszió gyerekkorban
„A gyerekkori depresszió – gyakran valamilyen veszteségélmény, kudarc hatására – akár már hétéves korban kialakulhat, tudtuk meg dr. Gádoros Julianna gyermekpszichiátertől. Ilyenkor nehezebb megállapítani a depressziót, hiszen a kicsi nem tudja árnyaltan kifejezni, mi a baja. Megváltozik viselkedése, teljesítménye, alvása (este sokáig forgolódik ébren, reggel korán felébred), félelmei, szorongásai vannak.
Lehangolt, ingerlékenyebbé válik, képtelen az örömre. Korábbi kedvenc játékai nem kötik le a figyelmét, étvágytalan, vagy éppen ellenkezőleg, túl sokat eszik. Jelentkezhetnek a már említett testi tünetek is. A kezelés csak ritkán gyógyszeres, meghatározóbb a pszichoterápia. A gyógyítás folyamatában nélkülözhetetlen a szülők együttműködése, meg kell tanulniuk, hogyan oldhatják gyermekük feszültségét. Arra kell törekedniük, hogy „áthangolják” őt a pozitív gondolkodásmódra. A kezelést érdemes minél előbb elkezdeni. Sajnos, hosszabb, tünetmentes időszak után is van esély a betegség visszatérésére.”
Hm. Érdekes okfejtés.
Szerény véleményem szerint a gyermekkori depresszió egyáltalán nem ritka, és a legritkább esetben alakul ki valamilyen veszteség vagy kudarc hatására.
Sokkal inkább a családon belüli nem megfelelő bánásmód – elhanyagolás / túlgondoskodás / erőszak – különböző formáinak hatására alakul ki a lelki betegség és a szülők a legritkább esetben ismerik fel a tüneteket – és a legritkább esetben fordulnak szakemberhez, vagy volnának alkalmasak segíteni a gyermeküknek, hiszen ők maguk is betegek, és számukra teljesen normális, ahogy a gyerek viselkedik.
Ha mégis igaz lenne, amit a cikk szerzője állít, hogy veszteség vagy kudarc érné a gyermeket – melyik gyereket ne érne ilyesmi? – akkor arra egy lelkileg egészséges családból származó gyermek nem depresszióval reagál, hanem szomorúsággal, gyásszal, amin lehet ugyan, hogy nem jut túl könnyedén, de mindenképpen túljut, maradéktalanul.
Mind a veszteség, mind a kudarc az élet természetes velejárói, és ha a szülők maguk megbírkóznak az élet eme jelenségeivel, akkor a gyermek is nagy valószínűséggel, jól fogja venni az akadályokat, mert van erre jó mintája, hogy hogyan kell ezt csinálni.
Én a – tranzakció analitikus terapomtól – a terápiámban azt tanultam, hogy AZ ÉRELMEK: SZOKÁSOK.
Tudattalanul belenövünk. Mint a táplálkozási szokásokba.
És belenövünk az általuk okozott betegségekbe is.
Legtöbbünk már az anyaméhben kezdi sajnos – vagy világrajövetele után nem sokkal ezt a „belenövést”.
A szülei nem úgy fogadják őt, ahogy egy kis embert fogadni kéne a világon – szeretettel, odafigyeléssel, törődéssel, türelemmel, boldog várakozással, hogy mivé teljesedik ki a szemünk fénye??
Kérem, jelentkezzen az itt jelenlevők közül az, aki lelkibetegnek érzi magát annak ellenére, hogy őt a szülei szeretettel és odafigyeléssel nevelték, és kielégítették az érzelmi szükségleteit! – azaz:
Vágytak rá, hogy megszülessen, örültek neki, hogy világrajött, és örültek annak, hogy fiú vagy lány, reagáltak a sírására, ölelgették, simogatták, puszilgatták, mosolyogtak rá és sokat beszéltek hozzá, énekeltek neki, játszottak vele, figyelembe vették a kívánságait, bátorították, hogy felfedezze a világot, hogy legyenek barátai, felköszöntötték születésnapján, hozott neki a télapó csomagot, később szeretettel egyengették az iskolai útját, aztán elengedték a barátnőkkel. / haverokkal bulizni, megengedték neki, hogy ő válassza ki a ruháit, a játékait, a könyveit, a bútorait, a barátait, a tanulmányait, a hivatását – ha egyáltalán – megengedték, hogy megtegyen dolgokat, amiket szeretne, hogy szabadon kifejezze az érzelmeit – a negatívakat is! mint amilyen a düh, fájdalom, szomorúság, – és a leválását és felnőtté válását is bátorították és szeretettel fogadták…
Szerény véleményem szerint az a gyermek, aki ezt mind megkapja, nem lesz lelki beteg.
Szerző:
