Van egy riport a neten angolul.
Igazából annyira hadarnak, hogy csak szavakat értek belőle.
DE…
van egy mondat, amiből egyetlen szót nem értettem.
És az nem hagyott nyugodni, hogy elismétlik még egyszer lassan.
3 hétig szenvedtem vele.
Mindennap legalább ötször meghallgattam, néztem a szótárt a neten, semmi.
De most sikerült.
Megvan a mondat !!!!!
Így hangzik:
Sitting on floor the place where the visit I'm scared.
Ma még meg kell fejtenem egy dolgot, nevezetesen a félhangot.
Nagyjából sejtem, de nem akarom addig gyakorolni, amíg biztos nem leszek benne.
Ehhez kell majd egy telefonos segítség.
Hátha akkor lekerül a lepel a rejtélyről 🙂
Nagyképűség nélkül mondom, szerintem baromi jó természetem van ilyen szempontból.
Nem adom fel egykönnyen a dolgokat.
Visszagondolva a tanulmányaimra, úgy gondolom, ez nagy mértékben hozzásegített ahhoz, hogy mindent végigcsináltam, amibe belefogtam.
A metekkal is így volt.
Semmi érzékem nem volt hozzá, kettes voltam belőle, és utáltam.
Középiskolás koromban hetente 3-szor jártam tanárhoz, és otthon rengeteget gyakoroltam, pedig utáltam.
De ott is hajtott ez a dolog, hogy meg kell tanulnom megoldani.
Így voltam az angollal, a lovaglással, mindennel.
Naponta kőkeményen készültem, akkor is, ha már baromira untam az ismétlődő gyakorlatokat.
Tavaly végigversenyeztem a nyarat, és azt hiszem, ennek a hozzáállásnak köszönhetem a kupát a szekrény tetején, a szalagot, a különdíjat, és a sok oklevelet a falon.
Persze én is éreztem úgy, hogy feladom, egyszerűen képtelen vagyok megcsinálni.
Olyankor nagyon elkeseredtem, és bőgtem.
Kb. egy óra hosszáig.
Aztán jött a dac, hogy azért is megcsinálom.
És még keményebben folytattam, mint előtte.
És sikerült.
Mindig.
Ilyenkor úgy érzem, megérte a szenvedés, nem volt hiábavaló.
Soha nem akarok más lenni.
Szerző:
