Negyedik és Ötödik nap.

 

Minden áldott este úgy alszom el, hogy elképzelem, hogyan halok meg.

Nap mint nap, ahogy felkelek, arra gondolok, hogy talán ez az a Nap amikor megteszem. 

Akik a napjaimat tönkre teszik, azok az emberek akik megbántanak, próbálják elhitetni velem, hogy én bántottam meg őket. Mikor tudom jól, hogy nem. Mégis engedek nekik. Mi mást tudnék tenni? Nem hallgat meg senki sem.

Néha azon merengek, hogy jó lenne újra kicsinek lenni, ahol még hiszek abban, hogy jó ez a világ.

Ma is belenéztem a tükörbe

És láttam a kiégést a szememben

A fáradtságot

A szomorúságot

Hogy tanácstalan vagyok

És nagyon ijesztő, ha saját magadat igy látod.. ilyen üresnek.

Tegyük fel azt, hogy én vagyok megint a ‘hibás’. Legyek én a rossz, az aki ‘feladja’ aki ‘rosszul dönt’ megint. De mondd, te ki vagy? Olyan személy akire mindig is szükségem volt, de cserben hagyott. Aki bármikor megmenthetne, mégis hagy meghalni. Egykor mindenkiért tűzbe mentem volna, de ők dobtak engem oda. Melyikünk követett el nagyobb hibát?

 

Mindig az van, hogy én csinálom a rosszat.

Ti mit tesztek? Jó emberek vagytok? Nézzetek magatokba. Csak egyszer.

Könyörgöm, tegyétek meg.

Majd válaszoljatok.

Én tudom előre a választ, igy megse kell várnom.

 

Legyetek boldogak!

 

 

Harmadik nap.

 

Felelj meg mindenkinek! A társadalomnak, a barátaidnak, a szüleidnek, még akkor is, ha az egészségedbe, és a boldogságodba kerül! Elvégre kit érdekel, ha emiatt összetörik a szived? Nyugodj meg. Senkit. 

Én úgy gondolom, hogy az élet eléggé ironikus és instabil, leginkább tinédzser korban és a húszas éveinkben, de persze idősebb korban is. Megkérdőjelezzük önmagunkat, néha élni akarunk, néha meg akarunk halni és ez naponta, óránként vátozik.

Bennem mégis, miért van az, hogy sose változik? A lelkem gyakorta elcsodálkozik, hogyan sikerült mindezeken túljutnom..

Egyszerűen nem könnyű mindennap megjátszani a boldog embert. Túl jó szinész vagyok emberek között, bár néha az álca enyhén megbomlik, de akkor is vállránditva hagyják annyiban a dolgot. Nem érdeklem őket, csak a saját életüket tartják szemelőtt, érzéseiket. 

Folyton elhitetem a családommal, hogy jól vagyok, aztán bezárkózom a szobámba, ahol hányingerrel, fejgörccsel küszködök. Undorodom mindentől, mindenkitől. Jobb egyedül lenni. Akkor senki se bánthat.

Félek.

Most is.

Nem birom még egyszer összeszedni magam.

El fogom vesziteni a fejemet, miattatok! Ti vagytok a legnagyobb gyilkosok! 

A keserves sirásomat miért nem halljátok meg soha? Azt mondtátok, szerettek, törődtök velem. 

Hol vagytok most is? Nevettek rajtam, kibeszéltek a hátam mögött, az összetört életemen csamcsogtok, miközben én darabokra hullok.

Sose fogom elfelejteni.

És ti sem fogjátok.

Igérem.

 

Második nap.

Madarak csicsergése, emberek jóizű nevetése, beszélgetése szűrődik be, a résnyire kinyitott ablakomon. Szembogaraim fáradtan vezetem a hely irányába, majd oda lépkedve, bezárom azt, hogy egy csepnyi élet se szállingózzon be, az én édes búvóhelyembe. 

-Jobb lesz igy..- Mormolom magam elé, majd leülve az egyetlen székre ami, a szobám közepén helyezkedik el, nyugtatgatom magam, hogy igenis jó döntést hoztam. Kikell zárnom mindent, annak érdekében, hogy lelkem gyötrő tombolása alább hagyjon. Fejem az ajtó irányába forditom, ami szokás szerint most is csukva áll, mitől fellélegzek. Az életem legnagyobb boldogságát jelenti, ha senki hangja nem kúszik hallójárataimba, és teljesen figyelmen kivül hagynak engem. Pont ellentétét akarom az átlagnak. Mások azért siránkoznak, hogy magányosak, és barátokat, párkapcsolatokat kivánnak az életükbe, és ott vagyok Én. Aki, csak békére, nyugalomra vágyik, egyes-egyedül. 

Pár napja, egy falatnyi étel sem került a számba.

-Hányingerem van. Hányingerem van. Hányingerem van. Hányingerem van.

Ma is közölték velem, hogy egy lelkinyomorult vagyok.

-Utállnak! Utállnak! Utállnak! Utállnak!

Sose hallgatnak végig, ha véleményem van valamiről.

-Egy senki vagy! Egy senki vagy! ​​​​​​​Egy senki vagy! ​​​​​​​Egy senki vagy! 

Megakarok halni.

-Halj meg! Egy senki vagy!  Utállnak! 

 

Azt szokták mondani nekem, hogy az élet könnyű. Az élet kisebb-nagyobb nehézségek árán, de úgy fog menni, ahogy Te szeretnéd. Én viszont, úgy gondolom, hogy ez egy hazugság. Az emberek gyengék, az élethez. Vannak akik túlélnek, azonban ott van a másik fele, akik nem élik túl a mindennapokat. Akik gyötrődnek, haldokolnak. Hiába a sok fáradozás, hogy jobb életet teremts magadnak, ha azt a körülötted lévők megakadályozzák, és tönkre tesznek, akkor ugyan nem ér semmit a fáradozásod. 

Fáradozni a semmiért.. Fáradozni azért, hogy ne értékeljék amit csinálsz, hogy kicsúfoljanak, nevetség tárgyává tegyenek, vagy csak szimplán levegőnek nézzék bármely tettedet. Belefáradtam.

 

Már csak 20 nap. Telik az idő, én pedig csak bámulok magam elé, készen állnék válaszokat adni? Nektek.. Kik tönkre tettetek? Csak várjatok türelemmel.. aztán bűnhődjetek.

 

 

 

 

Első nap.

 

Arcomon fénysebességgel gurulnak le a gyémántcseppek. Kicserepesedett ajkaim elválnak egymástól, miközben hangosan hüppögök a félhomályban. Senki sem hall, vagy lát. Őszintén nem lepődök meg, ezen a pillanaton sem, hisz ha az előző napjaimat nézem, akkor sem állt mögöttem senki, hogy megkérdezze. Mégis, mi a baj? 

A rám nagy, elnyűtt pulcsim ujjával erőszakosan dörzsölöm arcom, hogy a nedvességet eltüntethessem vele, ezáltalán annak a jelét is, hogy mennyire végtelenül gyenge vagyok.

Nem birom.

Nekem ez sok.

Miért bánt mindenki?

Miért nem látnak engem, aki valójában vagyok?

Miért akarják, hogy tényleg kiontsam az életem?

Miért?

Azonban a kérdésekre a választ, csak később tudtam meg. Túl Későn. Emiatt is van, hogy a válaszaimat az emberek tőlem is, csak a legutolsó nap fogják megkapni. Addig is, élvezzétek, sirjunk együtt, emésszen fel minket egyszerre a kin, egészen 21 napig.