Nem tudom van-e értelme, hogy írok. Régebben rendszeresen írtam a naplómba, de egy ideje már unom. Valahogy meguntam, hogy a problémáimról írjak, beszélni róla meg végképp nehezen megy. Nem tudom eldönteni, hogy túlreagálom-e a dolgokat, vagy tényleg probléma. Másrészt amíg magamban tartom nem tűnik valósnak, de ha kimondom baromira fáj, és el se hiszem, hogy így van.
Most van a harmadik olyan nap amikor azzal küzdök, hogy visszatartsam a sírást, ugyanis újból és újból rámtör. Nem találok elfoglaltságot ami tényleg örömet okozna, és úgy érzem semmiben, de semmiben sem vagyok jó. A napok mennek el egymás után, anélkül, hogy valamit úgy igazán élveznék. Sokszor úgy érzem mintha nem lennék teljesen jelen a saját életemben, csak sodródnék, és a dolgok maguktól történnének velem. Mással is volt már olyan, hogy végiggondolta az eddigi életét, és rácsodálkozott, hogyan is jutott el idáig? Hogyan telt el ennyi év? Másban is felmerült már, hogy vajon ez tényleg a valóság-e? Mert az egész olyan álomszerűnek tűnik, és valahogy olyan hihetetlen, hogy van ez a világ az összes élőlénnyel és, hogy itt vagyok én is, és én tényleg én vagyok…Mikor belenézek a tükörbe, olykor elbizonytalanodok szinte, hogy az én vagyok és így nézek ki. Kimondhatatlanul furcsa érzés. Belegondolni, hogy létezek. És elgondolkodom rajta, hogy mi értelme is van, aztán nem kapok választ. Sokszor csak ülök, nézek magam elé, és próbálom felfogni az életem. Tehetetlennek érzem magam, és olyan mintha semmi sem számítana.
Vannak napok, mikor élvezem a napfényt, és úgy igazán érzem, hogy élek. Legtöbbször viszont a napfény is csak mintha valami álca lenne. Nézem a tájat, és azon gondolkodok, hogy ez mind hazugság. Mintha egy romlott étel lenne gyönyörűen tálalva. Be akar csapni a világ azzal, hogy milyen szép, és én néha beugrok neki, és el is hiszem.
Azt hiszem ezért is utálom a nyarat…Az őszt szeretem; hűvös, esős, szomorkás, és valahogy közelebb áll ahhoz, ahogyan én a világot látom.
Minden egyre szűrkébb…
Szerző:
Ezer bocsánat ha rosszul fogalmaztam, vagy hülyeséget írtam, de nagyon nehéz megfogalmazni mit is érzek.
Szerintem jól fogalmaztál, nem írtál hülyeségeket. Talán az is a betegségünk része, hogy néha kívülállóként látjuk magunkat.
Kiírni magamból a problémákat már nekem sincs kedvem. Múltkor akartam írni, de a felénél inkább kitöröltem az egészet annyira lehangolónak tartottam.
Nekem is az ősz a kedvenc évszakom, akkor a természetben szeretek a legjobban sétálni, a lehullot színes falevelek egyszerre gyönyörűek és töltenek el kicsit melankólikus érzéssel, mert az elmúlásra emlékeztetnek.
Szia Sohamár, jó újra látni az oldalon.
Szia Marci! 🙂
Köszi.
Igen, én is majdnem kitöröltem, de mondom mindegy, úgy is régen voltam az oldalon…
Pontosan, én is ezért szeretem. 🙂 Megvan a hangulata.
Kedves Sohamár!
Nekem tetszik,átjön az írásodból sok minden.
Marci88 legközelebb nehogy kitöröld!
Köszönöm! 🙂
Szia Sohamár! Nekem is nagyon tetszik, amit írtál. Gyerekkoromban folyamatosan ezt éreztem. De az is eszembe jutott róla, hogy: igen, ez én vagyok, amikor depressziós vagyok — abban is van valami szomorú (rém)álomszerű.
Szia Eszter!
Köszönöm, hogy írtál, sokat jelent. 🙂
Már nagyon hiányoltunk holdfény. Örülök, hogy itt vagy. Remélem jól vagy.
Szia Holdfény! 🙂
Igazad van, és jó is kiadni magunkból a fájdalmat. Majdnem azt írtam a családom miatt, de az az igazság, hogy magam miatt nem akarom, hogy sírni lássanak. Bár azt vallom, hogy ez egy természetes emberi dolog, de mégsem akarok mások előtt sírni, főleg, mert a mi családunkban ha valaki ezt teszi, az egy hatalmas tragédiának van beállítva, és azt mondanák nem vagyok normális…legalább is anyám. Persze, lehet, hogy igaza lenne. Ma sikerült rendesen kisírnom magam, úgyhogy most kicsit felszabadultabb vagyok talán.
Nem emlékszem rá, de tényleg ki kéne próbálnom.
Én köszönöm, hogy elolvastad, és írtál! 🙂
Szia Most olvastam és most érzem ezeket..Ugyanakkor napok, hetek, hónapok óta ezt érzem. Be vagyok szűkülve. Nem tudom mi miatt van ez így nálunk. Nekünk ez lehet a valóság, hiszen ezt érezzük, ezt tapasztaljuk.Sokszor arra vágyom, Jöjjön valaki és tanítson meg máshogy látni és érezni.
Igen…
Velem az a baj, hogy hiába vettem rá magam, és járok most pszichológushoz, valahogy mégsem hiszem el, hogy jobb lesz, és úgy gondolom én inkább ilyen vagyok. Pedig ez nem jó…és szerintem épp azért érzem így, mert nekem ez a valóság, egy ideje ezt szoktam meg. Hiába jó néha, valahogy ez rögzült belém.
Sajnos én is így vagyok ezzel. De azért reménykedni jó dolog és fontos lenne és nem veszítünk semmit. Hátha tévedünk…és jobb lesz:)
Így van. 🙂 És mivel rávettem magam, hogy pszichológushoz menjek, (pedig nem volt könnyű) ebből az látszik, hogy azért mégis csak segíteni akarok magamon és reménykedek…valamennyire.