Mikor lesz már vége?
Bármilyen stressz helyzet alakul ki az agyam tökéletesen cserben hagy. Előttem a feladatok tömkelege és nem tudok koncentrálni. Az álmosságtól kezdve minden rám jön, csak ne kelljen csináljam.
Regelizzek xanaxot? Vagy egyem az antipszichotikumom rendesen ahogy felírták? Az még jobban szedál. Így is egy szerencsétlenség vagyok nem még, ha eszem azt is. Ami néha megoldást nyújt az nem legális és pláne nem ér annyit, hogy rendszeres fogyasztás mellett függővé válljak és tönkretegyem a szervezetem.
Kínkeservesen magamra erőszakoltam pár óra tanulást. Nagyon kellemetlen szituációkat szül a dekoncentráltságom…
Szerző:
Blog kommentek: 75Blog bejegyzések: 3Regisztráció: 25-08-2015
Szia Marlboro! (Remélem nem baj, ha lerövidítem a neved.)
Velem is ugyanez van sajnos…Hiába próbálok tanulni, aligha megy. Folyton stresszelek, aggódok, szorongok, a koncentrációs képességem meg szinte egyenlő a nullával. És sokan meg azt hihetik csak lusta vagyok, pedig nagyon igyekszem. De motivációm is kevés, nagyon nehezen veszem rá magam, hogy csináljam a dolgaim.
Egyre rosszabb és nem tudom mi a megoldás. Orvosnál voltál már vele? Nálam megállapították, de semmi kezelés. Csak a dührohamra kaptam Tiagert és ennyi. Ötletem sincs rá. Ha már nagyon szorul a hurok akkor rátudom venni magam (nagyon nehezen) szinte eredménytelenül. Az agyam tudom, hogy nem kuka, mert vannak infók amik teljesen tisztán megmaradnak anélkül, hogy belemélyednék. Éppen ezért nagyon rossz, mert tudom, hogy többre képes és még is az a homály ami rámtelepszik… Olyan mintha álmos lennék ami a stresszhelyzet megszűnése után elmúlik.
Sziasztok! A motivációs probléma nem feltétlenül lustaság. Az extrém szorongás borzasztóan sok energiát vesz el az embertől, egyszerűen elfárad már magától a szorongástól is. Szóval a motivációs problémát talán feloldaná, ha a szorongás csökkenne. Azonkívül a szorongás — mivel egy flight or fight üzemmód — az absztrakt gondolkodást és a tanulást fölösleges luxusnak ítéli…
A leggyakrabban javasolt módszer, amit magad is tudsz csinálni, az, hogy írd össze — de nagyon pontosan — milyen helyzetek okoznak szorongást, és milyen gondolataid vannak ilyenkor.
Aztán vedd szemügyre egyenként ezeket a gondolatokat, hogy mennyire reálisak. Akár az is lehet, hogy ide leírjátok, és mi is reflektálunk arra, mennyire reális egy ilyen szorongás.
Amikor az ember belátja, hogy amitől szorong, az valójában nem élethalálharc, akkor könnyebb lesz elkezdeni.
Egyre rosszabb és nem tudom mi a megoldás. Orvosnál voltál már vele? Nálam megállapították, de semmi kezelés. Csak a dührohamra kaptam Tiagert és ennyi. Ötletem sincs rá. Ha már nagyon szorul a hurok akkor rátudom venni magam (nagyon nehezen) szinte eredménytelenül. Az agyam tudom, hogy nem kuka, mert vannak infók amik teljesen tisztán megmaradnak anélkül, hogy belemélyednék. Éppen ezért nagyon rossz, mert tudom, hogy többre képes és még is az a homály ami rámtelepszik… Olyan mintha álmos lennék ami a stresszhelyzet megszűnése után elmúlik.
Szia!
Én nem voltam orvosnál…
Sajnos nálam is ugyanez, érzem, hogy többre lennék képes de hiába. :/
Sresszhelyzetben nekem minden kimegy a fejemből. Meg se tudok nagyon szólalni. Ha felnem kell mondjuk akkor még a hangom, kezem is remeg…elég kellemetlen. Főleg, hogy gondolom más is észreveszi rajtam, elég szánalmas lehetek.
Köszi Eszter! 🙂
Én már próbálkoztam ilyesmivel, hogy leírom. Csak ez nagyon nehéz.
Én attól szorongok nagyon ha előttem van egy olyan helyzet, hogy emberek előtt kell beszélnem. Már előre félni szoktam tőle, amikor pedig már ott tartok, hogy beszélnem kell úgy érzem, hogy legszívesebben kirohannék onnan. Utálom ha néznek. Remeg hangom meg a kezem, ami borzasztóan idegesít, főleg, hogy másoknak is biztos feltűnik.
De a baj, hogy tulajdonképp szinte mindentől félek, és ez az egész biztos az önbizalomhiányomból ered. Társaságban sem érzem jól magam, nem tudok teljesen felszabadulni. Ha ismeretlenek is vannak, előre félek, hogy majd megemlítik, hogy „nem beszélek valami sokat”, mert általában ez van. És már én is hülyén érzem magam, amiért nem beszélek, de valami akadályoz. Mármint persze időnként elbeszélgetek másokkal ha beülünk valahova, nevetek is, de sokszor észreveszem, hogy erőltetem, mert ez a normális…És valamennyire lefoglal a társaság, de utána mikor mondjuk megyek haza, vagy otthon vagyok már, teljesen üresnek érzem magam. És hiába voltam el velük, mégsem élvezem igazán. Inkább mintha csak magamra akarnám erőltetni, hogy tudok társasági ember is lenni, pedig nem. Sokszor csak nézem a többieket, hogy nevetnek, meg felszabadultak, és szinte irígylem őket, amiért nekem ez nem megy. Csak borzasztó ritkán.
Azt hiszem legjobban mások véleményétől tartok. Egyszerűen félek, hogy bénának, szerencsétlennek látnak, úgy érzem, hogy mindenki jobb nálam. Még a barátaim mellett is sokszor egyedül érzem magam.
Bocsánat ha kicsit elkanyarodtam volna a témától…de most jó, hogy ezt leírhattam.
Ennél jobban nem is tudtam volna megfogalmazni.
Detto.
Én is csak ámítom magam.
Ha elmegyek bárokba gyakran ez van…
Aztán piálok míg eljutok oda hogy semmi nem érdekel 😛
Mondjuk az „jó” … legalábbis nekem. Akkor már könnyebb 🙂 😛
Igen, az még mindig jobb, mintha azon agyalok miért is van ez, miért pont én vagyok különc stb. Akkor inkább ne érdekeljen semmi…:/