Tegnap majdnem egésznap a városban voltam barátnőmmel. Megkért, hogy kísérjem el a tetováló szalonba, hogy legyen ott valaki aki fogja a kezét. Egyszer talán én is elmegyek.
Utálok a buszmegállóba menni…mivel faluban lakom mindenkinek köszönni kell. Míg oda érek végig össze van szorulva a gyomrom, főleg ha sokan vannak. „Vajon, hogy köszönjek? Jónapot vagy tegezhetem?” Általában nem nagyon tudom megállapítani az emberek korát és hogy melyik köszönést preferálják. Amikor oda érek persze inkább maradok a ‘Jó napot’-nál. Nem akarok senkit megsérteni. Általában a fele ember nem is hallja, hogy köszöntem, aztán meg furán néz rám, pedig köszöntem. Áááá. Na mindegy, én már itt inkább haza rohannék. Aztán jön az a rész, amikor megvettem a jegyet és ülőhelyet keresek…jézus. Általában középkorú nők mellé ülök, az a legbiztonságosabb.
Utána sietve gyaloglok, egyáltalán nem nézek fel, csak az útra koncentrálok. A tetováló egy fiatal csávó volt. Most jut eszembe, hogy csak bementem és be se mutatkoztam neki…na mindegy. Gondolom nem veszi a szívére. Szerencsére a barátnőm végig beszélte az egészet. Csak akkor néztem a csávóra, ha el fordul, vagy ha nagyon a munkára koncentrált. Általában szeretem nézni az embereket. Ahogy végzik a dolgukat, ahogy lassan látod a személyiségét. Az emberek hangját is nagyon szeretem hallgatni, csak ne rólam beszéljenek. Szerinem a kezemen megtudnám számolni, ahányszor megszólaltam 4óra alatt. A barátnőm pasija is benézett egyszer. 8év alatt mostanra már egész jó a viszonyunk. Legalábbis ha megerőltetem magam eltudok vele beszélgetni. Ami elgondolkodtatott az az volt, hogy amikor bejött megpaskolta a hátam és úgy köszönt. Abban a pillanatban vettem észre, hogy eltudnám magam bőgni. Ennyire nem vagyok kedvességhez szokva. Ilyen rég nem ért hozzám senki. Már ha a nevemen szólítanak úgy érzem az agyam szétrobban…érdekes.
Mikor végeztünk átmentünk egy palacsintázóba, ami tele volt emberekkel. Csak én nem ismertem ott senkit. Ez egy olyan hely,ahova egy ilyen megszokott kis közösség megy. Nem mondanám, hogy olyan emberek akikkel könnyen kijönnék. Amúgy is minél több ember van körülöttem én annál inkább lefagyok. Ott volt egy nálam fiatalabb fiú, aki olyan őszintén emberinek tűnt…nem is tudom, hogy mondjam. Természetesen tudott hozzászólni mindenhez és mindenkihez. Nem azért volt érdekes, mert hogy olyan jó ember lehetett, hanem mert fájóan emberi volt. Elég hamar elment. Aztán már csak a gondolatok maradtak, hogy haza akarok menni. Már szinte fájt ott lenni és csak egyre rosszabb emberek jöttek. Fiatalok akik azt hiszik már mindent tudnak ezért akármit is gondoljanak azt meg kell osztaniuk a világgal és közben instagrammra posztolni a „banda” fotóikat. Ó, egek…
Aztán haza fele, már annyira elfáradtam lelkileg, mentálisan, hogy úgy éreztem ha akarnék eltudnék párologni…csak bele mosodnék a tájba. Szép is lenne.
Szerző:
Általában félsz az emberektől? Vannak alkatilag introvertált, befelé forduló emberek, akik nem érzik jól magukat tömegben, és utálják a locsi-fecsegést. Ennek a lelkialkatnak sok előnye is van: jobban el tud mélyedni, jó megfigyelő. Ha nem félsz nagyon az emberektől — mint a szociális fóbiások, akik rettenetesen szoronganak, ha emberek közé kell menniük –, csak nem szeretsz annyira köztük lenni, és elfárasztanak, akkor lehet, hogy introvertált vagy.
Szerintem az teljesen biztos, hogy introvertált vagyok. Mióta az eszemet tudom féltem az emberektől. Nem mondanám, hogy rettenetesen szorongok, régebben rosszabb volt. Régen csak úgy tudtam emberek közé menni, hogy utána a falcolás nyugtatott meg. Most azért nehéz, mert ezt abba akarom hagyni, de itthon a lakásban egyedül meg úgy érzem, hogy szétrobban az agyam, ha nem vezetem le.