Voltam már ennél rosszabbul is, de most valahogy kezdem elveszíteni minden apró reményemet magamban. Nem merek orvoshoz menni, mert attól félek nincs is semmi bajom, csak simán életképtelennek születtem. Mivel mindenben elbukom, ami másoknak természetes, nem tudom mit gondoljak. Általában saját magamat mindig kizárom a gondolataimból, mert nem bírom elviselni azt ami vagyok. Viszont amikor arra kényszerülök, hogy emberek közé menjek, meglátom magam bennük. A hatalmas különbséget én és a többi ember között. Elviselhetetlen.
Persze az is sokat nehezít a dolgon, hogy nem merek telefonálni. Szánalmas. Apám csak vérvételre akar elküldeni, mivel megint nem tudok enni. Ma egész délelött szédülltem. De kicsit sem izgat semmi. Ami nagyon, nagyon nem jó. Ezzel csak még inkább tönkreszek mindent és apát is. Nem akarok gond lenni mások nyakán, de mozdulni sem bírok egyedül.
Holnap talán majd felmerem hívni a kórházat…
Szia! Nem mèg sosem voltam. A szüleim sosem voltak vevők az ötletre, azóta meg fèlek, hogy csak èn kèpzelem-e be magamnak, de a szorongásaim miatt sem mertem soha elmenni pl most se. Gyógyszert sem szedek.