A bolyongó lelkek (hátha valakit érdekel) 4 nap, 1. felvonás

Volt egyszer, hol nem, pár dimenzióval arrébb létezett a bolyongó lelkek vidéke. A bolyongó lelkek valaha emberekbe költözve éltek a földön, de ezek az emberek annyira egyedül voltak a lenti, földi, emberi világban, hogy mozgásuk, létezésük lelassult, akaratuk, tettvágyuk, motivációjuk az emberi kapcsolatok keresésére egészen elfogyott, így testi és lelki működésük feltűnően gyengült. Így történt ez minden alkalommal amikor az emberek, a többiek együtt voltak, a békésboldogmeghitt ünnepekben, amikor mindenki vidám volt, jött a tavasz és virágzott az élet. A bolyongó lelkek gazdái ekkor érezték magukat igazán gyengének mindenféle szociális valami emberi, gondolok rád – szeretlek – erősítés, pár szó, kapcsolódás nélkül. Ilyenkor lelassultak, legyengültek, lelkeik pedig mint bolyongó lelkek elhagyták a testüket és felemelkedtek kissé a másik dimenziók közé a többi hasonló lélekhez. Az emberek viszont nem mindig lettek eközben halottak, csak érzéstelenné, gyengévé váltak,bármire is képtelennek érezték magukat. Hirtelen minden fájni kezdett. Fájt, hogy még csak el se olvassák üzeneteiket, fájt körbenézni, fájt, hogy mindenkinek létezik valaki az ünnepekre. A bolyongó lelkek gazdáinak nem is létezett olyan hogy ünnep, vagy szabadnap. Sőt, csak még jobban legyengültek az ominózus napok magányában. Csak úgy kóboroltak, kószáltak a világban, miközben lelkeik tőlük függetlenül bolyongtak mögöttük majd aztán felemelkedtek és egy időre elhagyták gazdájukat. Az emberek pedig hiába keresték magukban az érzéseket, a lelket, ezt a valami kis többet, amitől az ember ember, érzésekkel élő-lény, nem találták többé. Csak lelassulva kószáltak, motiválatlan, céltalan, embertelen.

Azt kívánták, bár visszatérne beléjük bolyongó lelkük és együtt emelkednének a magasba más bolyongó lelkekkel találkozni, mert ha egy van, akkor van több is. Így kívánta Lili is, akinek tipikusan ilyen bolyongó lelke volt. Néha kivált a lányból és magára hagyta úgy mint az összes többi ember is Lilit. A lány úgy döntött tesz azért, hogy újra egyesüljön a lelkével de ehhez végzetes dolgokat kellett tennie. Lili csak úgy kerülhetett a felsőbb dimenziókba ha a földi élete megszűnik. Így egy nap úgy döntött, elő a késsel és nekiment az őt körülvevő üveggömb falának, a szilánkok szerte pattogtak itt-ott megsebesítve a lányt. Végül ott feküdt a földön, körülötte az üveggömb darabjaira esve, apróbb-nagyobb szilánkok szerte, vére lassan csöpögött, szíve egyre lassabb ritmusban dobbant, míg végül pulzusa már alig volt észlelhető, összemosódott előtte a világ, amikor egy kis szürkés-ezüstös foltot észlelt maga felett lebegni. 

A lélek, a bolyongó lélek belőlem – hisz visszajött – mosolyodott el Lili halálában. Tudta, hogy ő mint ember megszűnt létezni. Az ezüstös – kicsit koszosnak tűnő lélek lágyan visszaköltözött belé és Lilit már nem húzta a földre a gravitáció. Teste könnyű lett mint a madártoll ahogy a lélek emelte, és emelte, így haladtak a távoli dimenziók felé.

Lassan Lili megismerte a bolyongó lelkek dimenzióját, azokét, akik valahol menny és pokol között ragadtak. Valaha ők olyan emberekben éltek akiket kínzott a magány, akikkel az embertársak nem foglalkoztak,, akik valószínűleg rosszak voltak, vagy vétkesek, akik nem  Istennek tetsző életet éltek. A többi ember ezt megszagolta, és kizárta őket az emberi társadalomból. Gyakran odalenn is egy lelkileg és fizikailag lelassult, magányos, mégis érzéstelen robotszerű életet éltek. Mintha önmaguk szellemei lettek volna, egy érzéstelen torz, egy zombie aki itt ragadt a földön emberi köntösbe bújva. Nem sokuk élt valóban sokáig, mert kevesen bírták közülük ezt a fajta létezést. Ennyire egyedül, szeretni és kapcsolódni képtelenül, ez nem emberi, ez nem emberi szívnek való lét – szívük egyre lassabban dobogott, pulzusuk csökkent, gyakran még emberi létükben át-átszédelegtek a túlvilágra.

Minek is maradnék? – gondolta sokszor Lili is benn az üveggömbben. Minek maradni? Kellek én itt bárkinek is ? -gondolta miközben a fizikai test kószált, a lélek pedig valahol félúton bolyongott a felsőbb dimenziók között.

Ahogy haladtak, érezte hogy teste könnyebbé válik és hogy az ezüstösen koszos lelke lassan emeli.

– Rossz vagyok? – kérdezte gondolatban. Rossz vagyok, gonosz és vétkes, sose érdemeltem igazán szeretetet.

Ahogy elgondolkodott, már fenn is volt a bolyongó lelkek vidékén, ahol az ezüstös-koszos lélek kireppent belőle és Lili lezuhant az első sötét felhőre. Itt még a felhők is koszosak voltak és sötétek, belül persze ott volt a víz, Lili el nem sírt igaz könnyei, de ebből a felhőből, amin ma Lili szelleme tanyázik – és ahol rengeteg egyéb más bolyongó lélek található – sose fog az eső lehullani a földre.

Hogy miért? Mert soha de soha nem éri meg, soha többé nem éri meg a földön élő bolyongó lelkek gazdáinak sírni az emberek kegyetlen, fájó és gyakran nagyon bonyolult világa miatt.