megint vele, hozzá – J. A. és én
Itt ülsz nem messze, keresed tekintetem a semmiben,
csak előre nézek üresen és mereven,
miért vagyok én ennyire elérhetetlen?
Te viszont mindvégig kitartóan keresel,
lassan fel-rádnézek, szemed szememben megremeg.
Olvasom belőle a földi szomorúságot és magányt,
tekintetünk összekapaszkodik, számomra nem csak egy költő vagy csupán.
Valami több van itt, érzem, ahogy szemeden át lelkeddel találkozom,
látom benne, hogy szívesebben lennél már a túloldalon.
Félénken figyellek, nem akarlak engedni; Ne hagyj itt kérlek! –
könyörgöm neked – Hisz alig vagyok még 17 éves! – kiáltok utánad,
közben Te is a tiéd és én is vívom a saját csatámat.
Végül itt hagyott, idelenn.
Viszlát! Lebegj jól! Találkozunk a mennyekben!
Addig is a szárszói állomáson ülve egy mozdony tetején,
Téged kereslek ott, hol mindig képzeltelek:
a világ és a társadalom peremvidékén.
Eldöntöttem: médium leszek vagy mi, azok kommunikálnak a holtakkal. Ehhez lehet közelebb állok mint az Élethez. Ha már az élőkkel nem megy, legalább a holtakkal menjen. Az Albert Györgyinek anno levelet írtam a mennyekbe. Sose voltam teljesen százas. Az öngyilkosokkal szoktam levelezni meg beszélgetni, csak úgy fejben is akár, vagy leírom valahogy, vagy nem.
megint vele, hozzá – J. A. és én Read More »