hangulatok
Az egyik exem moody-girlnek hívott anno; nem nagyon értettem miért. Régebben nem érzékeltem saját magamat igazán, nem éreztem, hogyan hat másokra a viselkedésem. Most is nehéz felidézni, miért is kaptam ezt a „nevet”, ami mégis megvan az emlékezetemben: beszélgetünk valamiről, én meg hirtelen felállok és kirohanok a szobából; máskor meg higgadt hangvételű mindennapi beszélgetésben felelmelem a hangom, szenvedélyesen érvelek az álláspontom mellet; megint máskor eltűnök egy hétre, nem is keresem őt, élvezem az egyedüllétet. Ő meg nem érti, mi van velem, hova tűntem; nem érti, mikor az éjszaka közepén összeveszek vele, de egy perc múlva már „dorombolok” neki; imádom a szexet, majd utálom és ellököm magamtól. Talán kiszámíthatatlan voltam számára: a nyugodtságomat bármikor ledobom magmaról, elönt a düh, a szenvedély, fellobbanok és ő egyszerűen csak nem érti, mi történik és bár szeret, de et nem bírja ki, nem bírja elviselni az érzelmeket, amiket keltek benne, a kiszámíthatatlanságot és azt, hogy mellettem ő sebezhető, mert nem tud hatni rám, de én ilyenkor elárasztom őt.
Persze, volt, akinek tetszett ez; direkt fellobbantott megfelelő beszédtémákkal, az érzékenységemet piszkálta.
És miért jutott ez eszembe? Mert ma is szar kedvem volt. Alig bírtam felkelni (még mindig a reggeli órákban alszom a legmélyebben), nem jutott idő a sminkelésre, a kontaktlencsét sem volt erőm betenni, maradt a szemüveg, a kék fülesemet sem találtam. Egy fél Frontint vetem be napindítónak (egy hete kb újra szedem nappalra is, mert elég durva kirohanásaim voltak az irodában mostanában). A BKV járművein csak meredtem magam elé; fásult voltam és kimerült, már ébredéskor kimerült. Igazából reggelente fáradtabb vagyok, mint éjjel, amikor elalszom. Szóval, így mentem be a munkahelyre. És ott volt az új kolléga, fiatal srác, megbeszéltük még múlt hét végén emailben, hogy bejön hozzám hétfő reggel, hogy a beléptetését intézhessem. Bemutatkoztunk, beszéltünk kb húsz percet, felvettem az adatait, töltögettem a nyomtatványokat. És megnyugodtam. Ez nem szerelem, nem ilyesmi, ne értse félre senki. Hanem annyira kedves, természetes módon kedves a srác, hogy kiolvadtam tőle és jól éreztem magam, elmúlt az idegesség-rosszkedv.
Őt kellene felírni antidepresszánsként. Nem csinált semmi különöset, hanem áradóan kedves volt. Szoktam mondogatni, hogy a kedvességnek nem lehet ellálni, és én magam is szeretek kedves lenni; de nekem nem szokott ilyen pozitív élményem lenni másoktól.
És mivel visszaállt bennem a rend, dolgozgattam napközben, ma nem vittem túlzásba; így elgondolkoztam azon is, milyen is vagyok mostanában. Ha nem vagyok higgadt, és nem vagyok az aki voltam nem olyan régen (egy évvel ezelőtt), ha nem vagyok az eredeti önmagam – na, akkor milyen vagyok. Pont olyan, mint azzal a régi exemmel, amiről fentebb írtam. A kolégáimmal is, inkább talán mostanában passzív-agresszív módon vagyok kedves, csak úgy fogcsikorgatva, és látszik, hogy ez nem igazi. És rájuk förmedek, és elégedetlen vagyok. A szabadidős dolgokban is. A könyveket, amiket olvasok utálom, haragszom az írókra, hogy csak ilyen szarra tellett tőlük; a saját tanulmányaimmal is elégedetlen vagyok, hogy miért halasztottam el a vizsgáimat; néha festek, vasárnap sikerült egy csodás képet készítenem, de két korábbit leszedtem a falról, mert már utálom azokat is, mert szarok lettek. És vannak jobb napok, amikor jól alszok, néha, akkor a nap produktív, a célok reálisak, az érzelmeim helyzethez illőek, a problémák megoldhatóak, elégedett vagyok. A körülmények ilyenkor változatlanok, én vagyok a változó. Szeszélyes.
Nem tudom, van-e bármi értelme annak, amit leírtam. Ez ma dühöngő.