Szocfóbiával külföldön

Sziasztok!
Nagyon örülök, hogy rátaláltam erre az oldalra. Nem vagyok egy blogolós típus. Mindig azt gondoltam, hogy nem tudnék olyat írni, ami mást is érdekelhet. Néhányszor eljátszottam a gondolattal, de mindig azt éreztem, hogy önhittség lenne azt gondolni, hogy a viselt dolgaim, hétköznapjaim érdekelnek másokat. Az éjjeliszekrény fiókjában pihenő naplóm sem telt be több év alatt sem, mert a naplóírást meg modorosnak éreztem. Szóval nem egyszerű elkezdeni. smiley
Mégis úgy éreztem, hogy eljött az ideje, hogy kicsit engedjem magamnak kimondani és felvállalni a problémákat. Ahogy a bevezető szövegemben is olvasható, 9 hónapja külföldre költöztem. Történt ez azért, mert a férjem olyan állásajánlatot kapott, ami a szakmai fejlődését nagyban elősegíti. Olyan munkát végezhet, ami érdekli és amit hasznosnak tart. Én otthon az utóbbi években egyik stresszes, kimerítő állásból mentem a másikba, így nem volt kérdés, hogy élünk-e ezzel a lehetőséggel. Nem a szomszédba költüztünk, Európát is elhagytuk. Mivel én elég nehezen kezelem a változásokat, az ismeretlen pedig egynesen megbénít, számítottunk rá, hogy nekem lesz nehezebb az átállás. A kezdeti feladatok (lakás találás, berendezés, hivatalos ügyek szervezése) lekötöttek, bár már ezek során is gyakran nehezítette a dolgomat a szociális fóbiám. Itt egy plusz stressz faktor, hogy mindent idegen nyelven kell megoldanom. Otthon, az anyanyelvemen is nehézséget okozott, hogy ügyet intézzek. Bár beszélem mindkét itt beszélt nyelvet, annyi extra gátlás van bennem a szokásoshoz képest, hogy úgy érzem visszaléptem egy olyan szintre, amit évekkel korábban már magam mögött tudtam. 
Újra elkezdtem megbénulni bizonyos helyzetekben. Magyarul sem jutnak eszembe a szavak, nemhogy más nyelven. Kudarc kudarc hátán. Nem tudom megmutatni, hogy milyen vagyok, mert megszólalni sem tudok. Csak a pánik van és az jár a fejemben, hogy mit gondolhat rólam épp a másik. Ilyen körülmények között keresek állást, mert egyrészt szükségünk van a két keresetre, másrészt hiába a szociális fóbiám, ha nincs feladatom az is tönkreteszi a mindennapjaimat. Otthon évekig kínoztam magam multiknál dolgozva. Haragudtam magamra, amiért olyan nehezen illeszkedtem be, vagy szoktam meg egy környezetet. Láttam, hogy másnak könnyebben megy és én is olyan akartam lenni, ezért erőltettem és eljátszottam, hogy megy. Utólag már másképp tenném, de ezek a tapasztalások kellettek ahhoz, hogy egyáltalán megértsem mi történik velem. 
Most úgy alakult, hogy egy véletlennek köszönhetően lehetséges, hogy hamarosan elkezdek dolgozni. Férjem elegyedett beszélgetésbe egy étteremben valakivel, akinek van egy kis cége, ahova különböző back office feladatokra keres embert. Kérte, hogy küldjem el az önéletrajzomat, aztán interjúra is behívott. Ez múlt héten lezajlott. Szokás szerint egész napos gyomorideg és szorongás előzte meg, de ehhez képest nem ment rosszul, mert az illető nagyon barátságos és hamarabb tudtam oldódni. Ez egy kis cég, az irodában, ha jól számolom hatan vannak. Akikkel találkoztam barátságosak, kedvesek voltak, ez is segített, hogy a jobbik formámat tudjam mutatni. Kaptam visszajelzést és bizonyos hivatalos ügyek intézése után úgy néz ki mehetek dolgozni. Mindez nagyon jól hangzik, de sajnos megint nem tudom helyén kezelni ezt a dolgot sem. Egész hétvégén szorongtam, elképzeltem, ahogy majd nem tudom magam a munka során jól kifejezni idegen nyelven és azt gondolják majd, hogy hiba volt engem alkalmazni. Vagy nem értem meg a feladatot sem és a többiek neheztelni fognak. A nyelevet egy stabil középhaladó szinten beszélem, általában mindent megértek, csak szóban kell erősödnöm. A lényeg, hogy ezek a bénító gondolatok elkezdtek nyomulni a fejemben és most próbálom magam visszarángatni a realitás talajára és örülni a lehetőségnek.
A családommal nagyon szoros a kapcsolatom, így nagyon nehéz, hogy most a 6 óra időeltolódás miatt nem tudom akkor felhívni őket, amikor szeretném. Valamint azt is rendbe kell tennem fejben, hogy most egy ideig évente max 2X fogunk találkozni 1-2 hétre. Ilyen távolságból sok mindent inkább el sem mondok nekik, mert nem szeretném, hogy még jobban aggódjanak miattam. 
Tervezek még bejegyzést írni, mert a fóbiámnak és jelenlegi állapotomnak vannak előzményei, mellékszálai. Ha már abban segít, hogy magamnak is kimondjam az igazságot, akkor megéri. Szeretnék itteni blogokat is elolvasni, hogy megismerjem mások történetét. Szóval ezért vagyok most itt. Ha esetleg van valaki, aki hasonló problémával küzd és megosztaná a tapasztalatait (külföldről, vagy sem az mindegy), annak örülnék. Köszönöm, hogy elolvastad!