karácsonyidepresszió

Karácsony, Karácsony! Mindenki fut, rohan,
mindenki életében van fontosabb s itt ülök magányosan.
Egy kávé, egy kis „megállj-idő” oly távoli álom,
közeleg és elterít karácsonyi magányom
és belül valami furcsa egészen nyom,
de már nem is gondolom, hogy együtt bármi is lehet,
a könny már fáradt, nem mozdul , nem pereg!
Ajándék, futás, ki nem mondott mélyben úszó kötelességek tarkítják az ünnepet,
de időt szánni a másikra ebben a világban már nem lehet…
és üt az óra, elüti az éjfelet,
te kábulsz a semmibe és integetsz: Ég veled!

Oly jó lenne időt szánni egymásra, Emberek!
Addig tedd, míg emberi léted, lelked megleled.
Már nem érzek, már nem, már nem lehet,
időm lejárt, egy ideje már nem lelem,
síromon holló ül, testem felette lebeg meztelen,
ha meglátsz, ne sikíts, szólj hozzám nesztelen.
Idő már nincs több, az Élet elfutott,
emberi szó, érzés kevésbé jutott.
Elkéstél! Szólj hozzám nesztelen,
ha látod testem ott lebegni meztelen.
Ne rémülj meg, én vagyok csak más létformában élek,
hol nem létezik idő, a földi megállt végleg.
A szó már nem él, ne is próbáld, már nem élek,
de ott, a temetői csendben figyellek Téged.

előzmény: valaki majdnem kávézott velem, valaki, életemben talán először, vagy 8-10 éve először kb, talán egy kicsit bíztam is benne (persze túlságosan nem mertem), de csak majdnem, aztán mégsem. Ennyi. Persze karácsony van, nincs harag … azt csak a lógusom tudja, hogy nekem milyen ütés minden egyes elutasítás vagy elbaszott találkozás, ami még elbaszottan sincs az életemben sok …. mert minden csak egy terv az életben, megvalósulni szar se fog, kb így gondolom, eleget tapasztaltam abból, hogy a valóság helyett magány van és odaképzelt másik, ODAKÉPZELT!  Nem is tudok beszélgetni, vajon mégis miért? Majd beszélgetek odaát Istennel és az angyalokkal, azok még talán szóba is állnak velem.