gyerekek

Többször felmerült már ez a kérdés, itt a Búrán is. Kicsit úgy érzem magam, mint aki feltűnően kilóg a sorból, önfejűségből. Így éreztem a baba-mama pszichiátrián is, még az első fiammal, én voltam az egyetlen anyuka, aki nem szedett gyógyszert és ezért szoptatni is tudott (bár nekem ajánlgattak most olyan gyógyszert, ami mellett folytathatnám a szoptatást, de én bizalmatlan vagyok az ilyesmivel szemben). Aztán egy idő után muszáj volt gyógyszert szednem akkor, nem voltam jól, és féltem, ha továbbra is visszautasítom a gyógyszerezést, akkor kidobnak a pszichiátriáról, mert « nem vagyok annyira beteg », pedig akkor még nem nagyon mertem egyedül otthon maradni a babával. A pszichiátrián legalább mindig figyeltek rám, a babára is, kérhettem segítséget, éjjel aludhattam. Úgyhogy végülis abbahagytam a szoptatást amikor a baba 6 hónapos volt, és fejet hajtottam a gyógyszer előtt. Nehéz volt lemondani a szoptatásról, úgy éreztem, ez a legerősebb kapocs a babámhoz, de egyben kicsit fel is szabadultam, a tápszert más is oda tudja neki adni. Az alatt a két és fél hónap alatt, amíg még bent voltam 5 különféle gyógyszert szedettek velem, volt köztük antipszichotikum is, Risperdal (a hivatalos diagnózis amúgy szülés utáni depresszió volt, ami akkor nem volt pontos szerintem, mert inkább a kényszerbetegségem jött elő nagyon durván, kényszeresen szorongtam a baba egészséges fejlődése miatt), meg antidepresszáns, Deroxat (ez szerintem nem ismert Magyarországon), meg nyugtató, Xanax. Meg még kettő valami, amire nem is emlékszem. Ezeket nem egyszerre, hanem egymás után adták, illetve egyszerre mindig csak kettőt (pl. Risperdal és Deroxat – ettől a koktéltól olyan voltam, mint egy zombi, délig ki sem keltem az ágyból, képtelen voltam a babát ellátni), aztán amikor látták, hogy nem vagyok jól, akkor cseréltek. Volt olyan, amitől fura érzékeléseim lettek, pl. azt hittem, éjjel valaki tapogat a takaró alatt (mai napig nagyon remélem, hogy ez tényleg csak érzéki csalódás volt, egy ágyas szobáink voltak, de természetesen nem zárhattuk őket, pszichiátriai betegként), meg a látásom is fura lett, mintha elcsúszott volna a látkép időben, a vonaton csak úgy száguldoztak a képi ingerek, megfájdult tőle a fejem. Végül meghagytak kettőt (az egyik a Risperdal volt, az biztos), úgy engedtek ki a pszichiátriáról. Rá egy hónapra elköltöztünk egy másik városba, ahol jelentkeznem kellett a helyi pszichiátriai gondozóban. Az ottani pszichiáter, akihez akkor kerültem (a mai napig haragszom rá), azt mondta a két gyógyszeremre, hogy ez nem jó, és felírt másik kettőt. Az egyik egy antidepresszáns, Effexor (ez sem ismert Magyarországon), meg valami nyugtató, amit egy idő után elhagytam. Akkor a párom levelet írt a pszichiáternek, hogy ő nem ért egyet ezzel a hirtelen váltással, az intézetben védett, ellenőrzött keretek között próbálták ki a gyógyszereket, most viszont itt vagyok a babával, ő dolgozik reggeltől-estig, ha nem bírom az új gyógyszert, mihez kezdünk ? A pszichiáter azt válaszolta, hogy ha az illető (a gyerekem apja) nem szakember, akkor ne szóljon bele. Szerencsére hamar megkaptam a bölcsihelyet, a baba napközben ott volt, ez már csak azért is jó, mert mint megtapasztalhattam sajnos a második gyereknél, az itteni védőnő és gyerekorvos sem túl empatikus a pszichés problémákkal küzdő anyukákkal. Jó, valahol megértem, az ő munkájuk a gyereket védeni. Ez a bizonyos helyi pszichiáter kezelt aztán vagy két évig, a « kezelés » számára kimerült abban, hogy -általában másfél óra késés után,- 20 percnyi beszélgetés eredményeként megállapította, hogy nem vagyok még jól, tehát emeli az adagot. A végén napi 4,5 (egyenként 75 mg-os, ha jól emlékszem) Effexort szedtem. Volt, hogy elájultam bölcsiből hazajövet, a gondozók hívták a páromat, hogy jöjjön értem, meg a gyerekért. Általában napi 5-6 órát plusszban aludnom kellett, nem tudtam munkát vállalni. Elkezdtem hízni, a végén 90 kiló lettem (most is 81, bár közben szültem még egy gyereket, de nagy küzdelem lesz a « normális » formámat visszaszerezni). Bármikor próbáltam beszélni a gyógyszer kellemetlen mellékhatásairól, a fáradtságról, a libidó teljes hiányáról, a zabálásrohamokról, legyintett, hogy ezek a depresszió tünetei. Része a betegségemnek. Pszichoterápiát fél év könyörgés után írt fel, ekkor kerültem ahhoz a pszichológushoz, aki a mai napig kezel, és akinek hálás vagyok, az egyetlen, akiben igazán megbízok. Végül úgy tudtam ettől a pszichiátertől megszabadulni, hogy betegállománya alatt egy másik orvost rábeszéltem arra, hogy én abba akarom hagyni a gyógyszert. A hivatkozás a tervbe vett második gyerek volt, de igazából én alapból is gyógyszerellenes vagyok. Még 20 évesen szedtem Zoloftot, másfél évig, akkor is úgy éreztem, hogy egy fűnyíróval lenyírták az agyamat, levágták a gazokat, de a szép virágokat is. Megszüntek a dühkitöréseim, a sírógörcseim, a halálvágyam, de az emelkedett gondolataim, a világmegváltó vágyaim, terveim is. Olyan semleges lett minden. És nulla szex. (Bár azt érzem sajnos, hogy néha ez segít, van mire hivatkozni, ha nem akarom. Könnyebb, mint szembenézni azzal, hogy miért nem működik, miért nem jó ez nekem..) Nagyon nehéz volt leállni az Effexorról, pedig fokozatosan hagytam el, több hónap alatt. A vérnyomásom ingadozott, dühös voltam és túlérzékeny, sírógörcsökkel. Ez sajnos most is megvan még. Nehéz volt a második terhességem is így (előtte volt két vetélés, az is megviselt), a pszichiáter (az új, aki azért már megértőbb a gyógyszerellenességemben, vagy inkább finomabb nyomást gyakorol) végig mondogatta, hogy jobb lenne nekem is, a babának is, ha gyógyszert szednék a terhesség mellett/ellenére. De én se a terhesség alatt, se a szoptatáskor nem akarok kockáztatni pszichotrop gyógyszert, annyi rémtörténetet hallottam már, és amúgy is pont a fejlődési rendellenességektől félek különösen. Pedig el sem mondtam mindent a pszichiáternek. Hányszor éreztem úgy, hogy nem bírom, kiugrok az ablakon. És mennyire nem volt támogató a kapcsolatom sem (ő ezt nem így gondolja, talán egyszer megbeszéljük még). A korábbiakhoz képest nagy közönyt éreztem. A szülés utáni időszak sem könnyű, ráadásul azóta belistázott a gyámügy is, vizsgálnak, úgy hogy rendszeresen be kell bizonyítanom, megmutatnom « kifelé », hogy minden rendben. Jól vagyok. Biztosan jól vagyok. MONDOM, hogy jól vagyok. (Megy fel a pumpa ilyenkor, már érzem fokozatosan, félek mi lesz, ha kiakadok megint. Főleg a gyerekorvos és a védőnő előtt. Itt ők együtt dolgoznak. Vagy a gyámügyesek előtt.) Mit csináljak most, menjek el ? Nem tehetem, inkább lélegzek nagyokat… hívják fel a pszichiátert, kérdezzék meg őt, ez az ő szakterülete. Szerencsére mind a pszichiáter, mind a pszichológus mellettem áll, fel is hívták a védőnőt, hogy ne kritizáljon ennyit, mert az nem segít, és most nekem segítségre van szükségem a babagondozásban. (Amúgy nincs, sokkal jobban vagyok, mint az első gyereknél).

Nekem van egy olyan radikális véleményem a pszichiátriáról (remélem nem baj, hogy ezt a Búrán is megosztom), miszerint itt nem igazán gyógyításról van szó, csak ritkábban, inkább « elhallgattatásról ». Arra mondják azt, hogy jobban van, aki már nem ordít, balhézik annyit. Aki csöndben van, és magában emésztődik fel. Ez bizonyos szempontból érthető, viszont ez nem a páciensről szól, hanem a környezetéről, nagyobb léptékben pedig a társadalomról. Tehát a pszichiátria nem a gyógyítást szolgálja, hanem rendészeti feladatokat lát el. Ezért van ez a két fő megoldás : gyógyszerezés illetve bezárás. A gyógyszerezés elnémít. Mindkét esetben a társadalmat védik. Tőled. Egy kisgyerekes anyánál, mint én, ez még inkább igaz, én NEM ENGEDHETEM MEG MAGAMNAK, hogy rosszul legyek, hogy dühösen reagáljak olyasmire, ami egyébként dühítő (pl. hogy a gyerekorvosra két órát kell várnom, nekiállok szoptatni, mert a baba éhes, közben behívnak, MOST kell menni, mert utána a doktornő nem ér rá, szuper, jöhetek szoptatva is, majd amikor belépek, a doktornő, -aki már elkönyvelte, hogy én vagyok a « bolond, -azaz veszélyes- anya » rám szól, hogy ne így fogjam a babát, mert leejtem. Igen, erre ingerülten válaszoltam, aztán csak jöttek belőlem a sérelmek. Erre felhívta a papát, hogy a mama rosszul van, mi lesz a babával, jöjjön el értünk, de papa nem jön el, ő komoly dolgozó ember, családfentartó, és már unja az én agybajomat, én is azt kértem, hogy ne jöjjön, 5 percre lakunk innen, haza tudok menni, és nem akartam utána hetekig hallgatni, hogy mennyire nem vagyok önálló, és miért kell cirkuszolnom a gyerekorvosnál. Na, ezek után ment a papír a gyámügyhöz, hogy anyukának « megmagyarázhatatlan dühkitörései vannak », apuka meg « elhanyagolja a gyerekek -többesszám!- gondozását ».)

Valószínűleg gyógyszer lesz ebből, érzem már én is, nagyon erős a nyomás. Hónapok óta bizonygatjuk firtató szemeknek, hogy nem vagyunk annyira gáz szülők, mint ahogy a gyerekorvos gondolta, biztonságban altatjuk a gyereket és nem zárjuk a szekrénybe (ezt a védőnő mondta, teljesen félreértett valamit, amit sajnos én mondtam neki). A nagyfiú oviját is megkeresik, mostantól majd minden kék foltra külön igazolást fogok kérni az óvónőtől, azért egy 4,5 éves gyerek el szokott esni futkározás, játék közben. Szerencsére megértő gyámügyeseket fogtunk ki, a gyerekeket alapvetően rendben találták. Csak fontos lenne, hogy én « elfogadjam a segítséget ». Ha elkezdtem szedni a gyógyszert, akkor mi lesz ? Akkor majd nem lesz problémás a párkapcsolatom ? Akkor majd nem fog 12 órát dolgozni ? Akkor majd nem fogok két órát várni a gyerekorvosnál ? Vagy nem érzékelem a két órát ? Akkor majd nem fogom sikertelennek érezni magam, aki nem tudta megvalósítani önmagát ? Akkor majd nem fogok rettegni az (amúgy valós veszélyű) terrorizmustól ?

Nem akarok senkit lebeszélni a gyógyszer szedéséről, tudom, hogy ez pszichiátriai betegség esetén életveszélyes is lehet, és nem a pszichiáterekkel van konkrétan bajom (bár nekem sikerült rosszakkal összeakadnom), nem vagyok szcientológus, nem gondolom, hogy egy tudatos összeesküvés részei lennének, ők csinálják, ami a dolguk, ezt tanulták az egyetemen, minden meg van magyarázva biokémiailag, neurotranszmitterek átvitele ésatöbbi. Csak azt nem értem, hogy miért nincsenek alternatívák a kezelésben, mint meditáció, relaxáció, csoportterápia, zeneterápia, művészetterápia (még a pszichoterápiát is külön kellett kérnem, – magán úton elmehettem volna, de az nagyon drága volt). Miért a gyógyszerezés az automatikus ? Azt mondanám, ez financiális kérdés, ez olcsóbb, de nem, ha a gyógyszergyárak működésének a költségét nézzük. Azért ez van, mert ez egyszerűbb. És mert így nem kell választ adni a konkrét kérdésekre. És a páciens valósága felülírható. Nem lehet, hogy attól szimlán jobban lennék, ha hazamehetnék Magyarországra ? (Ez a gyerekek elhelyezése miatt nagyon bonyolult megoldás lenne most.)

Az alábbit Felmár András könyvében olvastam, -aki bár alternetív irányt képvisel,- azért mégis pszichiáter :

„- Ha valaki adna nekem egy jó antidepresszánst, én bevenném. Nem vagyok ellene. Csak eddig még nem találtam olyat, aminek a mellékhatása ne lenne rosszabb, mint a hatása. De vannak olyanok, akik hozzám járnak, és azt mondják, hogy nekik jó ez a hatás, úgyhogy ez számomra is rendben van. Én soha nem mondom nekik, hogy ne vegyenek be ilyesmit. De azt észrevettem, hogy gyakran a legerősebb hatás, amit egy antidepresszáns kivált, az az, hogy az ember úgy érzi, hogy ami van, az nem fontos. A dolgok nem olyan fontosak. A depresszió, úgy gondolom, hogy reménytelenség… 
 …De a reménytelenség csak akkor fájdalmas nagyon, és akkor szenvedek igazán, amikor fontos az, amiért reménykednék. Vagy amiért egyszer reménykedtem. De az antidepresszáns elnyomja azt az érzést, hogy bármi is fontos.”

Én is így érzem, hogy ha elkezdeném a gyógyszert szedni, akkor onnantól kezdve beleragadnék, és élném a « lefűnyírózott » életemet. Sajnos olyan pszichiáterekkel (is) összehozott az ég, akik nem kínáltak más alternatívát és nem hittek nekem. Félek, ha úgy maradok, nem lenne fontos az többet, amire igazán vágynék. És nem hoznék meg olyan döntéseket, amiket lehet, hogy amúgy muszáj lesz meghoznom (pl. hazaköltözés). Nem állnék ki magamért. És nem lennék jobban, csak a külvilág megnyugodna.