függetlenség

Ez most két téma lesz.

Mostanában erősödik bennem egy újfajta hozzáállás. Ez az új hozzáállás az, hogy: nem az én dolgom. Mondok példát.

Nemrégiben egyik nap kivettem fél nap szabit. Közöltem azzal az egyetlen emberrel, aki az egyik munkafolyamatban helyettesíteni tud, hogy átadom az aktuális munkát neki. Ő meg közölte, hogy nem hajlandó a helyettesítésre, van elég dolga enélkül is.

Két lehetőség állt előttem. Vagy az összesen 4 órányi szabiból időt szánok arra, hogy megcsináljam a munkát, úgymond feláldozom magam, miközben 1. dühös vagyok amiért ez az én időmből megy 2. sajnálom magam amiért nem pihenhetek otthon 3. haragszom a helyettesemre és az egész világra. Vaaagy: tojok rá hogy a helyettesem mit mond, és tőle függetlenül csinálom azt, amit akarok.

Ez utóbbit választottam. Nem érdekelt a morgása, odatettem a munkát az asztalára és agyő, már ott se voltam. És mire másnap bementem, a munka készen volt. Gondolatban egy picit megveregettem a saját vállamat ezért a döntésért.

A másik példa szintén munkahelyi, ma történt. Az a kolléganő, aki szokásosan annyira el van foglalva magával, hogy nem lehet vele beszélgetni, mert szó szerint meg sem hallja amit mondok, ha mégis meghallja, mondat közben lepisszeg, hogy „mostnemérekrá” ma nyifogott nekem hogy várjam meg amíg befejezi a melót, mert neki nincs kedve egyedül enni és együnk együtt.
Hát nem. Mondtam, bocs de én most megyek, és így is tettem. Ugyanis miért legyek előzékeny valakivel, aki csak akkor veszi észre a jelenlétemet, ha neki van közölnivalója?

Azt hiszem, kezdem átértékelni azt, hogy mi kötelességem és mi nem, és ami nem, azt ledobálom magamról. Kezdek rátalálni arra, hogy magamért csakis én tartozom felelősséggel, és ennek igen fontos vetülete, hogy mennyire aggódom szét az agyamat feleslegesen és mennyire vagyok hajlandó áldozatnak lenni, szintén feleslegesen. Hogy a saját jól felfogott érdekemben mennyire tudom magam függetleníteni a történésektől. Eddig egyáltalán nem tudtam, egy picit sem, semennyire. Mindent magamra vettem, ennek megfelelően minden meg is viselt, ebbe nagyon belefáradtam. Nem akarok folyton más hülyeségébe belehalni.

Független akarok lenni! Felismerem, hogy ezt azért akarom, mert minél függetlenebb vagyok, annál kevésbé tudnak bántani más emberek.

Ez ugye milyen tök jól hangzik? Mintha egy önmagával tisztában lévő, értékeit felismerő, stb. stb. nő írta volna. Hát, ez a stb.stb. nő ma meglátta a céges csapatépítő bulin készült fényképeket magáról és kissé összeomlott. (Egy negyed hang nélkül persze.) Rondának, kövérnek, és öregnek látja magát. És ebből legalább két jelző egyáltalán nem túlzás.  Rosszul vagyok saját magamtól. Nem csak ma, de ma különösen.

Elvileg ezt a kip terápiát azért csináljuk, mert ez segíteni fog elfogadni önmagamat. Most enyhén szólva szkeptikus vagyok a végeredményt illetően. Nekem ahhoz, hogy megbékéljek azzal amilyen vagyok, valószínűleg csoda kéne. Vannak jobb időszakaim (és tudom, tapasztaltam, hogy az, hogy mit hiszek el magamról, az többet számít annál, hogy milyen vagyok), de mindig visszafordulok. Mint most is. Aztán ehhez persze hozzájön, hogy baromira szégyellem azt ami és amilyen vagyok, tehát nem szólok egy szót se senkinek az egészről. No meg azért sem, mert ismerem már a reakciókat, legyintenek, hogy „hát te tiszta hülye vagy” és kétségbe vonják a magamról alkotott képemet. Rosszul látom, mondják. Persze értem, hogy aki engem szeret, az másmilyennek lát, de ők meg azt nem értik, hogy én saját jogon utálom a megjelenésemet, nem pedig azért mert más akármilyennek lát.

Amikor így magamba zuhanok, úgy érzem, hogy hiába vittem véghez sok változást az életemben, igazából nem értem el semmit. Pedig tényszerűen fel tudom sorolni, hogy ez az állítás miért nem igaz, csak hát nem úgy érzem. Szeretném másképpen érezni, inkább a jót meglátni magamban és magamon, de ez olyan nehéz feladat, hogy igazán nem tudom, hogyan birkózom meg vele.