Ez egy régóta tartogatott téma, de most legalább leírtam

Ha az ember baromira szingli és legalább ennyire magányos, és ha ez nem egy múló, hanem egy állandósult állapot, akkor talán egy picit jogos, hogy ne érezze biztonságban magát. 
Illetve, tudom én – józan ésszel – hogy nekem magamra kell tudni támaszkodni elsősorban, és én ezt is teszem, jobb híján.

Ami kissé ijesztő benne, az az, hogy kezdem ezt a nagy egyedüllétet megszokni és természetesnek venni. Pl. én mindig egyedül eszem. És észrevettem, hogy zavar ha társaságban kell enni. Hirtelen ormótlannak és ügyetlennek érzem magam, akinek vigyáznia kell minden mozdulatára, különben elfolyik, kiborul, elcsöppen. Munkahelyen kifejezetten irritál, ha az ebédlőbe utánam jönnek, mert én nem akarok beszélgetni, főleg azért nem, mert ez kimerül az ún. small-talk nevű tevékenységben, amitől a toll feláll a hátamon. Utálom ezt, ha nincs esély rendes beszélgetésre – és hogy is lenne?! – akkor inkább hagyjanak békén. Jobb egyedül.

Amikor nem dolgozom és nem járok iskolába, valamint nem a kötelező köröket futom (bevásárlás, takarítás, mosás, főzés, dolgozatra készülés, stb.), én szinte mindig egyedül vagyok. Következésképpen egyedül is kapcsolódom ki, ami az esetek szinte 100%-ában kimerül a netezés, filmnézés, olvasás szenthármasságában. Ez egy idő után (habár szeretem a filmeket és imádom a könyveket) rohadt unalmas és egyhangú tud lenni. 

Persze tudom én, hogy ezek a dolgok tipikus first world problem-ek, a világ lakosságának bőven nagyobbik fele a két kezét összetenné azért az életért, amit én élek. Az érdekes vagy furcsa ebben az, hogy egyfelől iszonyúan unom már ezt az egészet, másrészől kissé belekényelmesedtem én ebbe a nagy egyedüllétbe, és habár az összes szabadidőm 99%-a ún. én-idő, én ezt igénylem is. És terhes, ha ebbe valaki beleköp. 

Tudom, hogy totál szánalmasan hangzik, de az életemnek lett egy kialakult rendje, amire nekem szükségem van. Pedig nagyon szeretnék laza csaj lenni, aki mondjuk fél 4-kor ebédel, egyszerűen azért mert elfelejtette az ebédidőt,. Hát nem, én mindig adott időben ebédelek, ha nem is percre pontosan (itt szerencsére nem tartunk). Kevés kivétellel azonos időben járok bevásárolni, azonos időben mosom ki a szennyest, azonos időben járok dolgozni, és iskolába, azonos időben kelek és fekszem és így tovább.

Az életem keretbe van foglalva. És elgondolkodom sokszor, talán túl sokszor, hogy mi lesz így? Mondjuk 10 év múlva. Akkor 49 éves leszek. Akkor is a net előtt fogom tölteni a szabadidőm mondjuk 80%-át…?

N. szerint az egyik nagy problémám nekem, hogy túl kevés az emberi kapcsolatom. No hát nem tagadom, valóban nem dúskálok ismerősökben, főleg közeliekben nem. Hogy kell azt nem teátrálisan leírni, hogy baromi sokszor csalódtam már másokban? 
Annyira, hogy most már intellektuálisan az egekben van nálam a mérce, és amint megtudom valakiről, hogy mondjuk homofób vagy rasszista, az illető további tulajdonságai engem már nem is érdekelnek mert elásta magát. Észrevettem ezt is: én mindenkiben megtalálom a _rosszat_. Nem értem ennek az okát, mert rosszindulatúnak egyáltalán nem tartom magam, de tényleg így van, persze nem mondom ki, csak észreveszem. Talán így védem magam, nem tudom. Mindenesetre nem igazán engedek magamhoz közel senkit. Nem fecsegek magamról. Biztonságban vagyok.

Meddig? Amíg ráncaim nem lesznek és meg nem vénülök? 

Be vagyok zárva magamba, a saját agyamba, és az egész nagyon megoldhatatlannak látszik. Az életem hosszú-hosszú évek óta két fázisban zajlik: vagy megőrülök ettől az állapottól, sírok-zokogok, mardosom magam, vagy (ez a sokkal ritkább) letojom az egészet és igyekszem nem foglalkozni vele. Pozitív végkifejlettel azonban soha nem számolok.

Persze arra is rájöttem (hülye szerencsére még nem vagyok) hogy azért látom a társ(aság)találást annyira rettenetes nagy falatnak, mert mindent egyedül akarok megoldani. Hogyisne. Hát hogyan másképp, ha egyszer tényleg egyedül vagyok? Ha nagyon rövid időre is, de tapasztaltam már azt, mennyire végtelenül leegyszerűsödnek a dolgok akkor, a két ember akarja ugyanazt. És mennyire betonkeménnyé válik minden, ha csak egy. 

Igazából én nem megoldani akarom már ezt az állapotot, mert azt nem lehet, hanem meg kell tanulnom együtt élni vele. És amíg lehet, kihozni belőle a maximumot, bár fogalmam sincs, hogy egy ilyen életvitelnél mi a maximum? Hogy nem hülyülök meg vénségemre? Hogy nem rettegek a jövőtől, a betegségektől, a majdani magányos karácsonyoktól, és nem kezdek el hangosan magamban beszélni? 

Egyedül megöregedni és leélni egy életet igenis szar dolog, és gondolom normális, ha időnként kiborulok ezen. Nem kell és nincs is vigasztalás, hanem az van, hogy meg kell oldanom ezt valahogy. Magamnak, mint mindig. 

Ez egy régóta tartogatott téma, de most legalább leírtam Read More »